A cikkben a március 21-i költészet világnapja alkalmából a világirodalom verseinek széles palettájából szemezgetve egy rövid válogatást hoztam nektek az aktuális kedvenceimből. A most következő válogatás osztrák, olasz és orosz verseket tartalmaz, azonban fontosnak tartottam egy József Attila-vers beemelését is, hiszen közeleg az április 11-én ünnepelt magyar költészet napja. A mai jeles alkalomról való megemlékezésként, valamint az utóbbi előrevetítéseként jöjjön néhány régebbi és/vagy hazánkban kevésbé ismert klasszikus.
Peter Handke: Dal a gyermekkorról (Lied Vom Kindsein) (1987)
A Peter Handke irodalmi Nobel-díjas osztrák író tollából származó Dal a gyermekkorról (Lied Vom Kindsein) című alkotást először a Wim Wenders rendezte Berlin felett az ég című 1987-es filmben hallottam Szabó Gyula Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész tolmácsolásában. A vers kiválóan érzékelteti a vidám, gondtalan, tudatlan gyermeki lét mulandóságával és egyben halhatatlanságával való sokkoló, melankolikus, de mégis ironikus szembenézés pillanatát. Handke a lírai énben régen és ma is ott rezgő, boldog-szomorú, néha szorongó gyermek képét, valamint az idő mulandóságával bekövetkező életszemléletbeli változásokat, hasonlóságokat állítja szembe a felnőttlét szürkeségével és monotonitásával.
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
Sibilla Aleramo: A kislány, aki voltam, néz engem (La piccina ch’io ero mi guarda) (1952)
A gyermekkor és a felnőttlét kettőssége, hasonlóságai nemcsak a mai kor emberét, hanem a 20. századi olasz irodalom hazánkban kevésbé ismert női képviselőjét, Sibilla Aleramót is foglalkoztatták. A Vajda Endre fordításában közölt A kislány, aki voltam, néz engem (La piccina ch’io ero mi guarda) című versében a már öreg lírai én négyéves önmagát szólítja meg úgy, hogy már-már elfeledett gyermekkori arcképére tekintve elmereng az idő múlásán, és döbbenten emlékszik vissza hajdani énjére, arra a ,,kedves, ép, harmonikus teremtésre”, aki egykor volt. Az emlékezés pillanatában a múlt és a jelen a gyermekkori énhez szegezett kérdésben kapcsolódik össze.
de most mondd meg nekem, hogy meddig
kell még bátornak lenni, mondd meg,
te, aki rámszegzett fényes, tűnődő szemmel
csak nézel, nézel, nézel?
Fjodor Ivanovics Tyutcsev: Silentium! (Silentium!) (1830)
A késő romantika képviselőjeként ismert Tyutcsev verse azt a filozófiai felfogást közvetíti, miszerint a mikrokozmosz és a makrokozmosz korrelációban vannak egymással. Mindez azt jelenti, hogy az emberekben létezik egy kisebb, a külvilág számára közvetíthetetlen világ, mely a makrokozmosznak, vagyis az univerzumnak szerves részét képezi. A vers legfőbb üzenete tehát, hogy az ember lelki világa annyira összetett, hogy verbális és nonverbális eszközökkel soha nem közvetíthető.
A szív magát hogy nyissa meg?
Ugyan ki ért meg tégedet?
Ki tűnődik a léteden?
Eszméd kimondva mást jelent!
Forrása maradjon tiéd,
Üdülj föl tőle – s néma légy.
József Attila: Eszmélet (1933–1934 tele)
József Attila ebben a versében a merengést állítja párhuzamba a valóban véghez vitt cselekedetekkel. Ezt a gondolatmenetet Henri Bergson Teremtő fejlődés (1907) című filozófiai munkája ihlette, mely az eszmélet szerepével és az ösztönökhöz fűződő viszonyával foglalkozik.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
Az ajánlóban említett alkotásokat a következő linkeken keresztül érhetitek el: 1, 2, 3, 4, 5
Grafika: Zalai Dalma
