A foci kicsit olyan, mint a politika: mindenki ért hozzá, mindenkinek megvan róla a véleménye (de senki nem kíváncsi a másikéra), és bármennyire is akarjuk, nagyon nehéz elkerülni a hétköznapokban. Főleg most, hogy éppen zajlik a világbajnokság, és érdekel vagy sem, bojkott vagy nem bojkott, valahogy mégis mindenki tudja, éppen ki áll továbbjutásra, és kik vannak az elődöntőben. Ráadásul most még az a különleges helyzet is előállt, hogy az első negyeddöntőket a labdarúgás világnapján, azaz december kilencedikén rendezték – azért valljuk be, ez nem mindennapi együttállás.
A katari vébé sok szempontból különleges, de a politikai és emberi jogi kérdések helyett most inkább a sport oldalára fókuszáljunk, hiszen ez valahol mégiscsak a fociünnepről és a labdarúgásról (kéne, hogy) szól(jon). És bizony, a sportrésze is bőven tartogatott, és minden bizonnyal tartogat még meglepetéseket. A netes tippelős játékok korában már pénzt sem kell kiadnia annak, aki egy kis plusz izgalmat szeretne, és maga is versenyezne a barátaival vagy a kollégáival azon, ki tudja jobban megbecsülni az egyes mérkőzések kimenetelét és eredményét – és ezen a vébén kifejezetten örülhetünk annak, hogy egy-egy meccsre nem vesztegettünk el pénzt. Mégis ki tett volna fel arra akár egy gyengélkedő forintot is, hogy Szaúd-Arábia megveri Argentínát, Dél-Korea legyőzi Portugáliát, vagy hogy Japán és Marokkó csoportelsőként jut tovább, miközben Németország és Belgium csomagol, és megy haza. De gólzáporban bővelkedő, kiütéses győzelemmel záruló mérkőzésekből is meglepően sok volt idén a csoportkörben, ami szintén inkább a tippmixgyilkos kategóriába esik – elég csak Spanyolország Costa Rica felett aratott 7:0-ás győzelmére gondolni.
És miközben a legnagyobb kérdés mindenki számára az, hogy mi lesz ennek a vége, ki lesz a befutó, sokan – főleg azok, akik már hazautaztak (meg akik nekik szurkoltak) – inkább azon agyalnak, mi a titok? Mitől lesz jó egy csapat? Elég egy jó játékos (netán kapus), egy élő legenda ahhoz, hogy a csapat meneteljen?
Vérbeli történészként a választ erre is a múltban keresném, szóval nézzük meg közelebbről a labdarúgás három (plusz egy magyar, a ráadás) emblematikus alakját, és azt, mire ment velük a csapatuk a világbajnokságokon.
Gary Lineker angol válogatott labdarúgó egyszer azt mondta, a foci egy olyan játék, amit 22 játékos játszik 90 percen keresztül, és a végén mindig a németek nyernek (kivéve, amikor kiesnek a csoportkörben, de erről inkább most ne beszéljünk), ezért elsőnek a német Franz Beckenbauert választottam. A középső védő, akit gyakran a söprögető szerepének megalkotójaként is emlegetnek, három világbajnokságon és két Európa-bajnokságon játszott, és azon kevesek egyike, aki játékosként (1974) és edzőként (1990) is világbajnoknak mondhatja magát. Aktív évei alatt (1964-1983) 103 válogatott mérkőzést játszott és 14 gólt lőtt, miközben beválogatták mindhárom vébéje all stars csapatába. Nem véletlenül: 1966-ban második, 1970-ben harmadik, 1974-ben pedig világbajnok lett a német válogatott, amihez Beckenbauer gólok sorozatával, ’74-ben pedig csapatkapitányi szereppel is hozzájárult. A 2002-2014 közötti évek mellett ez volt a német labdarúgás legsikeresebb időszaka, ami nem kis részben a német legenda érdeme.
Hasonlóan sikeres karriert tudhat maga mögött az argentinok „csodacsatára”, Diego Maradona, aki 91 válogatott mérkőzésen 34 gólt szerzett 1977 és 1994 között.
1986-ban győzelemre is vezette csapatát, ez a vébé később leginkább a sztár kézzel szerzett gólja miatt vált híressé – de a világbajnoki címet már senki nem veszi el tőlük. Maradona, aki 1977-ben éppen a magyar válogatott ellen debütált az argentin válogatottban, négy világbajnokságon is játszott, és bár az első vébéjén csapata nem jutott tovább a csoportkörből, mégis ez tekinthető a dél-amerikai ország legsikeresebb korszakának: az 1986-os győzelmet négy évvel később ezüstérem követte. Argentína eredményei pedig követni látszanak Maradona teljesítményét is: 1982-ben a fiatal csatár nem éppen úgy teljesített, ahogyan azt sokan várták tőle, míg 1994-ben mindössze két mérkőzésen játszott, mielőtt hazaküldték volna pozitív doppingtesztje miatt – ezekben az években az argentin válogatott nem jutott tovább a legjobb 16-nál.
Ez tehát eddig 2:0 a sztároknak, és erre az eredményre Brazília jelenleg betegeskedő csatára, Pelé is csak ráerősíteni tud: bár a másik dél-amerikai országnál nehéz megállapítani, mégis talán az általa fémjelzett időszakot nevezhetjük a brazil labdarúgó-válogatott legsikeresebb korszakának. 1957 és 1971 között Pelé 92 válogatott mérkőzésen 77 gólt szerzett, ami önmagában is elképesztő teljesítmény, ráadásul ő a világ egyetlen játékosa, aki négy világbajnokságából hármat megnyert csapatával. Első győzelmével pedig egy másik világcsúcsot is megdöntött: nem egész 18 évével 1958-ban ő volt a legfiatalabb játékos, aki addig világbajnoki döntőt játszott – arról nem beszélve, hogy két góllal is hozzájárult a Svédország elleni győzelemhez. Négy vébéjéből egyedül az 1966-ost nem nyerte meg Brazília, ahol Pelé már a csoportkörben súlyos sérülést szenvedett, és a Magyarország elleni mérkőzés kihagyására kényszerült. Szerintem a minta kezd eléggé nyilvánvalóvá válni.
Ezt pedig a magyar labdarúgás legendája, Puskás Ferenc is megerősítheti: az 1986 óta a világbajnokságot csak otthonról követő magyar válogatott utolsó fénykorát egyértelműen Puskás korában élte az 1954-ben szerzett ezüstérmével.
A magyar csatár bizonyos értelemben még Pelét is lekörözte: 85 válogatottmeccsén 84 gólt szerzett, 63 mérkőzésen segítve győzelemhez csapatát. Az Aranycsapat egyik gyöngyszeme a híres Anglia elleni 6:3-as meccsen két gólt is rúgott, és a visszavágó 7:1-es győzelme is nagyrészt neki volt köszönhető – igaz, ezek nem világbajnoki mérkőzések voltak.
A recept azonban mégis adottnak tűnik: vegyél egy kiemelkedően jó játékost, és amíg neki megy, a csapat is megállíthatatlan lesz. Persze ez nem minden esetben igaz, de minden bizonnyal az élő legendává váló játékosok megléte nagyban hozzájárul a nemzeti válogatottak jó szerepléséhez is, ahogyan azt a történelmi példák mutatják. És hogy mit jelent ez nekünk 2022-ben? Anélkül, hogy komoly találgatásokba bocsátkoznék – mert ahhoz még tét nélkül sincs kedvem idén –, azt mondhatjuk, nagyon úgy tűnik, hogy Messi, Modrić és Mbappé csapatainak áll a zászló, miközben Németországnak ideje lenne elgondolkoznia azon, Thomas Müllernek megy-e még annyira a játék, hogy rábízzák csapata továbbjutását (kérdezi ezt egy szomorú német szurkoló)…
Kiemelt fotó forrása: BBC Sport
