Nem sok olyan ünnep van Magyarországon, aminek a célkitűzései a rendszerváltást követően is ugyanazok maradtak, mint azt megelőzően. A magyar költészet napja minden bizonnyal ilyen. Már 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak felolvasóesteket és rendeznek szavalóversenyeket a hazai költészet tiszteletére. Bár az ünnepet szovjet mintára hozták létre, a fennálló hatalmi rendszer irodalompolitikához való viszonyulása minden korszakban el tudta fogadni – sőt, példaként állítani – József Attila költészetét. Azt, hogy a hatalom éppen hol helyezte el a költőt a saját irodalmi kánonjában, jól szemléltetik a korabeli újságok hasábjai. Mégsem beszélhetünk a fennhatóság holmi eszközéről – inkább a költői sokoldalúság saját célra való felhasználása rajzolódik ki a történelemből.
A marxizmus fősodra
Magyarországon szovjet mintára 1956-ban tartották az első költészet napi ünnepséget, amit ekkor még nem a költőóriás születésnapjához igazítottak, ám a karakterét már ekkor középpontba helyezték. A munkásmozgalom eszmeiségéhez illő kulturális irányvonal kijelöléséhez többek közt József Attila forradalmi költészetét használták fel. Révai József tanulmánya a Szabad Nép (a későbbi Népszabadság) 1956. egyik júniusi számában így írt a költőről:
„József Attila a magyar proletárköltészet megalapítója, aki – hasonlóan kora nagy proletárlírikusaihoz: Majakovszkijhoz, J. Becherhez, Aragonhoz és Eluard-hoz, Nerudához – kritikailag magába olvasztotta a megelőző polgári költészet hagyományait, s annak alapján építette fel a maga proletárköltészetét. A proletárköltészet létrehozásának ezt a történelmi útját nem tudták megérteni a szektariánusok, ezért üldözték ki József Attilát a pártból, fokozva ezzel magányosságát, s hozzájárulva tragédiája betetőzéséhez.”
A Kádár-korszak
Első ízben 1964-ben ünnepelték meg József Attila születésnapján a költészet napját, a dátum ekkortól hivatalos ünnepnapja a magyar költészetnek.
„Nem mondhatja senki a maga múltjának az elmúlt magyar évszázadokat, amíg nem vált élménnyé benne a magyar költészet egésze. És nem lehet szívvel-lélekkel részese szocializmusunk építésének, aki nem néz tükörként a bontakozó magyar szocialista költészetbe. Aki nem gyönyörködött még kortársi költő versében – annak még nem sajátja a mi oly nagy hagyományú és mégis merőben új szellemű kultúránk.” – írta ez alkalomból a Népszava 1964. áprilisi számában Hegedüs Géza.
A proletariátus költőjeként felcímkézett József Attila tollából az ezt követő évtizedekben előszeretettel idézték a szocialista korszakában írt költeményeket. A Magyar Nemzet a Munkások című verset elevenítette fel 1975-ben, a költő születésének 70. évfordulóján:
„Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benne a múlt síkos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Újságpapír az asztalon kenyérrel
s az újságban, hogy szabadok vagyunk –
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.
(Az eredeti szövegben itt található még egy versszak, ez a napilapban nem szerepelt.)
De – elvtársaim! – ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem öntőszalagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegd az Ember vörös csillagát!”
„A költő, akinek történelmi optimizmusát, a proletariátus történelmi küldetésébe vetett hitét az ellentmondások nyílt költői vállalása és mély megélése teszi meggyőzővé, nem érte meg osztálya és eszmei győzelmét.” – fűzte hozzá Sziládi János.
A rendszerváltás után
A Kádár-korszakban a költészet és az irodalomi kánon függése a politikától fokozatosan enyhült. A rendszerváltás táján, 1990-ben aztán a Népszabadság hasábjain Zappe László Egy pártsemleges ünnep címmel írt a költészet napjáról.
„Eddig a választási esélyeket latolgattuk, most az új kormány összetételét fontolgatjuk. S közben a naptár pereg a maga rendes módján. Ismét április 11-e van. Eddig a költészet napja volt ilyenkor. Vajon még mindig az van-e? Amikor minden megváltozik, a nagy nemzeti hivatalos ünnepek, és még sokkal fontosabb dolgok is átalakulóban vannak, miért éppen egy oly törékeny és bizonyos értelemben felesleges, luxus jelenség ünnepe bizonyulna időállónak, mint a költészeté?”
És valóban, miért? Visszatekintve elmondhatjuk, hogy talán azért, mert a művészet, ha hiteles és őszinte, egyszóval valódi (ha nem az, lehet egyáltalán művészet?) minden korszakban nyert, és nyerni fog bizonyos nagyságú teret. Történik ez azért, mert a befogadás és a szemlélődés nem a hatalmi rendszerek mércéihez igazodnak, hanem egyéni indíttatásból fakadnak. És mi a tanulság mindebből?
Olvasásra fel!
Források
Hegedüs Géza: Költészetünk ünnepnapja (Népszava, 1964-04-12/85. szám 9. oldal)
Révai József: József Attila (Szabad Nép, 1956-06-24/175. szám 4. oldal)
Sziládi János: A költészet öröksége – Hetven éve született József Attila (Magyar Nemzet, 1975-04-11/84. szám 6. oldal)
Zappe László: Egy pártsemleges ünnep (Népszabadság, 1990-04-11/85. szám 7. oldal)
Grafika: Kiss Henrietta
