A PTE Kulturális Kalandozások programsorozatának idei első útja a Mohácsi Busójárásra vezetett. Úgy tűnt, a busók lelkiismeretesen végezték télűző munkájukat, ugyanis húshagyókedd délutánján, februárra cseppet sem jellemző 14 fokban és a ragyogó napsütéstől hunyorogva szálltunk fel buszunkra, hogy csatlakozzunk ehhez a mára hungarikummá vált különleges hagyományhoz.
Első állomásunk a Mohács Történelmi Emlékhely volt. A busójárás bolondos hangulata előtt néhány percre bepillanthatunk abba az eseménybe is, amely a magyar történelemkönyvekben egy örökkévalóságra egybeforrt Mohács nevével. A város határában felállított emlékpark jelképei között sétálva lassan megelevenedett előttünk nemcsak Mohács, de egész Magyarország történelmének egyik legtragikusabb napja. Kiderült, hogy az emlékhely minden apró részlete az 1526-os csata egy szimbóluma, a pusztító török csapatokat jelképező fekete fenyőktől kezdve a 14 ezer alkatrészből álló főkapuig, amely az itt elesett magyar harcosoknak állít emléket.
A tárlatvezetésünk végén idegenvezetőnk búcsúzásképpen figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk a mostanra már igencsak elvadult busókkal, akiknek tréfái évről évre egyre komiszabbá válnak. Buszos utunk további részében Mohács belvárosa felé vettük az irányt, útközben az egyik körforgalomban kiállított ördögkerekező busószobor is jelezte, hogy jó felé járunk. Mivel többen első alkalommal vettünk részt ezen a télűző programon, így némi kétséggel szálltunk le a végállomáson. Azonban aggodalomra idő sem maradt, hiszen szinte azonnal beszippantott minket a hosszú sétálóutca élettel teli hangulata, ahol kürtőskalács és sült kolbász illata, éles kolomp- és kereplőhang, na meg nagy, vidám tömeg fogadott minket. A széles utca két oldalán álló vásárosbódék elvezettek minket a Széchenyi térig, ahol a felállított színpadról élő népzene szólt, középen pedig egy hatalmas máglya várta, hogy a program legvégén meggyújtsák.
Éppen akkor értünk oda, amikor elkezdődött a busók felvonulása. Képeken láttam már korábban jellegzetes, faragott maszkos busójelmezt, de nem számítottam arra, hogy a valóságban ennyire intenzív élmény lesz a sok száz álarcos, báránybundába és bő nadrágba öltözött, feketére mázolt alak látványa. A tarisznyákkal és kolomppal, seprűvel és tollal, botokkal vagy vesszőkkel felszerelkezett télűzők órákon keresztül vonultak a hosszú utcán. A busókat pedig a szelídebb sokác lányok kísérték, akiknek fekete csipkemaszkkal eltakart arca, népviseletbe öltözött, bütykös harisnyás alakja szintén megragadta a figyelmet. A felvonuláson gyerekek is részt vettek. A kicsik közül többen a szalmával díszített, traktor- vagy lóhúzta szekereken utaztak, amikről színes szalagok, csipkelődő feliratok és a legkülönfélébb kacatok lógtak.
Azonban a közönség sem maradhatott kívülálló szemtanú. A busók és a sokác lányok ugyanis mindent elkövettek, hogy bevonják a nézelődőket. Ha fekete szemeivel egyszer csak baljósan feléd fordult egy fából faragott, hiányos fogsorával szélesen vigyorgó maszk, nem tudhattad pontosan, hogy mi következik. A szerencsésebbek megúszták egy nagy, gyapjúillatú öleléssel vagy hajborzolással, viszont akik szemtelenebb télűzővel akadtak össze, azok tollat vagy lisztet is kaptak a hajukba, sőt akár egy rövid busótáncra is elrángatták őket. A kurjongató, kolompoló felvonulók egy idő után szétszéledtek a közönség között, hogy a délután folyamán a legváratlanabb pillanatban riogassák őket. A busók után lisztfoltok és lábak között kavargó tollpihék maradtak a földön, amik a meleg ellenére is megidézték a havas téli utca hangulatát.
A nap máglyagyújtással és a telet szimbolizáló koporsó elégetésével végződött. Alkonyatkor a tömeg nagy körben állta körül a terjedelmes farakást. A táncoló, szikrázó végű botokkal hadonászó busók a fekete koporsót a kupac tetejére helyezték, majd népzene és ágyúlövések kíséretében megkezdődött a máglya meggyújtása. A fahasábok nem adták könnyen magukat, de a szikrák egyszer csak lángra lobbantak, és a hatalmas, narancssárga tűznyelvek gyönyörű, ám kissé félelmetes látványt nyújtva csaptak az égbe. Korábban azt olvastam, hogy a busójárás népszokásának egyik legnagyobb különlegessége, hogy ilyenkor a busószerepben lévőknek néhány napra lehetőségük van téren és időn kívül kerülni, sőt a teljes inkognitó miatt ebben a szerepben a hagyományos erkölcsi szabályok sem vonatkoznak rájuk. Ahogyan a tűz körül önfeledten táncoló busók sziluettje sejtelmesen kirajzolódott a lángokban, azt hiszem, átéreztem, hogy miben áll ennek az évszázados népszokásnak a vonzereje, amely minden évben több tízezer látogatót csábít Mohácsra.
Egy biztos. A nap végén mindenki különleges emlékekkel és persze egy jó nagy adag tollal a hajában távozott. Számomra felejthetetlen élmény volt testközelből is megtapasztalni a mohácsi busójárást, és egy kis időre részesévé válni ennek az ősi magyar hagyománynak.
Fotók: Magosi Máté
