Március 15-e az első piros betűs nemzeti ünnep a naptárban, az első munkaszüneti nap a januári évkezdés óta. Sokak számára pontosan ennyit is jelent ez a nap: 24 óra, amikor nem kell dolgozni, sőt, ha szerencsénk van, és keddre vagy csütörtökre esik, még hosszú hétvégét is lehet belőle csinálni. Az iskolások számára emellett egy évről évre visszatérő tortúrát is magával hoz ez a nap, illetve az ezt közvetlenül megelőző napok egyike: a március 15-i ünnepségek szinte szertartásos jelleggel, minden évben ugyanúgy megtartott műsorát. Egy napot, amikor fel kell húzni az ünneplős ruhát, ki kell tűzni a kokárdát, és a tanórák helyett kivételesen az iskolatársakat hallgatni, ahogyan előadják az 1848. március 15-i eseményeket, elszavalják a Nemzeti dalt, és persze közös Himnusz-éneklés is van. Az évek során pedig ezek az emlékek is elhalványulnak, és a középiskola után már tényleg szinte csak azt jelzi ez a nap, hogy talán végre itt a tavasz, hamarosan virágozni fognak a fák, és esetleg félrerakhatjuk a télikabátot is.
Pedig valójában ennél sokkal fontosabb dolgot ünneplünk ezen a napon, és azok a végeláthatatlan iskolai rendezvények nem véletlenül próbáltak meg erre évről évre emlékeztetni minket, és az emlékezetünkbe vésni a közel 200 évvel ezelőtti eseményeket. A megemlékezéseknek ugyanakkor szerintem van egy komoly hiányosságuk is, és ezt próbálom meg pótolni ezzel a kicsit rendhagyó március 15-i cikkel: az ünnepségek ugyanis szinte kizárólag az 1848-ban ugyanezen a napon történt forradalmi eseményekről, Petőfiről és a Pilvax kávézóról, illetve a 12 pontról szólnak. Ha mégis bármi más is említésre kerülne, azok általában a forradalmat nem sokkal követő április törvények és ezzel együtt a változások politikai vonala. Nagyon kevesen és keveset beszélnek az ezt követő katonai eseményekről, a szabadságharc sikereiről, aminek előzménye március 15-e volt, és ami nélkül nagyon másként alakult volna a magyar történelem.
A márciusi és áprilisi események után a szabadságharc kitörésére szeptemberig kellett várni, amikor Jelačić horvát bán csapataival átlépte a Dráva vonalát, megtámadva Magyarországot, az új magyar kormányt. A támadást gyorsan követte a szabadságharc első magyar győzelme a sokat emlegetett pákozdi csatában, szeptember 29-én, a Velencei-tó térségében, melyet követően a horvát csapatok Bécsnek vették az irányt, hogy ott egyesüljenek az osztrák sereggel. Bár a továbbiakban az ősz és a tél nem sok jót hozott a magyaroknak, a csapatok lelkesedése nem hagyott alább, és ezt erősítette, hogy decemberben Józef Bem sikeresen foglalta vissza Erdélyt, miután novemberben kiszorították onnan a magyar sereget. Az ország északi részén még az új év is kevés sikert hozott: a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest kénytelen volt a Duna–Tisza közére visszavonulni, miközben a politikai vezetés Debrecenbe költözött a frontvonalak elől.
A szabadságharc valódi jelentőségét és legnagyobb sikereit a jó idő hozta meg a magyarok számára: az 1849-es tavaszi hadjárat során jelentős győzelmeket tudott felmutatni az immár Görgei vezette magyar hadsereg. Az északi vármegyékben áprilisban a magyar csapatok sorozatos győzelmeket arattak az osztrák hadsereg felett, és miután a hónap végén Komárom is felszabadult az ostromgyűrű alól, a magyarok májusban nekiláttak Buda felszabadításának. Az ostrom elhúzódott ugyan, majdnem egy teljes hónapig tartott, a főváros visszafoglalásának szimbolikus jelentősége mégsem elhanyagolható az egyértelmű taktikai hátrányai mellett. Eközben Bem tábornok folytatta decemberi sikereit Erdélyben, aminek köszönhetően a 12 pontban követelt Erdéllyel való unió is megvalósulhatott, ami tovább lelkesítette a magyar harcosokat.
A katonai sikereket azonban sajnos nem követték hasonló eredmények a politikai vonalon, így valószínűleg a magyar hadsereg kitartása és lelkesedése sem vihette volna előrébb a szabadságharcot. Mindenképpen fontos tényező azonban a harc utolsó mozzanata, az osztrák császár segélykérése a cári Oroszországtól: Ferenc József ezzel kénytelen volt beismerni, nem bír egyedül a magyarokkal, és a katonai győzelem érdekében orosz csapatok bevonulását kérte. Innentől pedig talán már ismét ismerősebb a történet, a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án Világosnál az orosz Paszkievics herceg előtt letette a fegyvert, ezzel pedig véget ért az 1848–49-es szabadságharc. Ezt követték az október 6-ai aradi események, ahol a hadsereg 13 tisztjét, 12 tábornokot és 1 ezredest kivégeztek – rájuk emlékezünk minden év októberében, az aradi vértanúk napján.
Grafikus: Kiss Henrietta