2023. július 20-án mutatták be Christopher Nolan újabb nagysikerű filmjét, az Oppenheimert. A szereplőgárda olyan nagyágyúkból állt, mint Cillian Murphy, Robert Downey Jr., Emily Blunt és Matt Damon. A mellékszerepekre is olyan jelentős művészeket választottak, akikkel már többször is találkozhatott a mozivásznon a nagyérdemű. Műfaját tekintve sokszínűnek mutatkozik: amerikai-angol életrajzi dráma, történelmi film, thriller.
A történet a fiatal J. Robert Oppenheimer fizikusi tanulmányaival kezdődik. Végigkísérjük a pályáját a kezdetektől egészen az ismertség fokáig. Ekkor az amerikai hadipolitika megkeresi egy nem akármilyen ajánlattal: arra kérik, hogy szedje össze csapatát, és építsen egy óriás bombát. A fizikusok és a tudósok természetesen rögtön a tudomány gyönyörét fedezték fel a lehetőségben, azonban az idő előrehaladtával ez átfordul a pusztulás és a halál metaforájává. A brit rendező olyan tökéletesre szerkesztett jeleneteket tárt a befogadók elé, amelyekben az akció halványan pislákol, a humor szinte teljesen elmarad, az érzelmek nagyon erősen elfojtottak, és a feszültség kézzel tapintható. Ez mind három órán keresztül képes lekötni a nézőt úgy, hogy folyamatos jelenlétet követel. Minden szónak és mimikának jelentéstartama van – mindez a film utolsó pillanatában áll össze egy egésszé. Nolan sajátossága a több idősík párhuzamos megjelenítésében rejlik. Ezt láthatjuk jelen esetben is, mivel a múltat fokozatosan feltárja, ezáltal a jelenben folyó tárgyalások egyre tisztábban érthetőek. A fizikust kémkedés vádjával egyfajta koncepciós perbe fogják, amely kapcsán minden szereplő saját véleményt formál. Ennek fő alakja a Robert Downey Jr. által játszott Lewis Strauss, aki pénzének köszönhetően a legmagasabb körökig jut, viszont a tudósoktól elismerést sohasem kap. Általa kap kritikát az a tehetős réteg, aki a pénzével venne észt, de a tudás nem vásárolható meg.
Kissé eltolódnak az erőviszonyok a szereplők tekintetében – Dr. Oppenheimer alakjával részletesen megismerkedhetünk. Minden gondolata, fájdalma, valamint a szerelmi élete felszínre kerül, ezáltal a film végére egyfajta baráti viszony alakul ki a hallgatóság és a fizikus között. Az ő szemével láthatjuk a világot, megélhetjük, ahogyan gondolkodik, dolgozik, átérezhetjük azt a felelősséget, amely a legstabilabb elmét is képes összeroppantani. A főszereplő jelképe annak a tökéletlenségnek, amely az embert, mint földi lényt jellemez. Nagy tudás és hírnév mellé problémás magánélet, és a megbecsülés hirtelen elvesztése jár. Olyan személy ő, aki képes több száz embert koordinálni, de az Amerikában élő zsidó önmagát nem, aki ráadásul kommunistaként a náci Németország ellen lép fel. Ám az az árnyoldala ennek az aránytalan szerkesztésnek, hogy minden más szereplő háttérbe szorul, és zavaróan kevés információt tudat magáról. A filmben felbukkanó két magyar tudós, a Haumann Máté által alakított Szilárd Leó, valamint Teller Ede érdemtelenül csekély szerepe kérdéseket vethet fel bennünk. Az atombomba hallatán Teller nevével minden magyar tisztában van, amely a film nézőpontját tekintve nem ilyen erőteljes. A végső jelenetek egyikében Mrs. Oppenheimer nem hajlandó kezet fogni a magyar tudóssal. Talán a politikai identitást keverték a filmbe, talán nem, de az biztos, hogy bántó a magyarok érdemét elvenni.
Érdekes, gyakran alkalmazott módszer a filmkészítésben, hogy a végkifejlet az első perctől nyilvánvaló, azonban az út, amelyen addig el kell jutnunk, rettentően kanyargós. Az Oppenheimernél is ezzel találkozhatunk. Történelmi ismereteink alapján mindenki számára egyértelmű, hogy az atombomba elkészül, és fel is fog robbanni. Ennek ellenére a film egy másodpercre sem kelt unalmat a nézőben: az első robbantás jelenetei előhozzák a kétséget és a bizonytalanságot a világháború történéseit jól ismerőkben is. Ezeket az érzelmeket felerősítik a hangeffektusok, amelyeket a rendező remekül alkalmaz. A néma csend és a hatalmas detonáció váltakozásával kiválóan előtérbe hozza azt a meglepődést, amelyet a szereplők 78 évvel ezelőtt tanúsíthattak. A jelenetekben minden kimondott szónak nagy szerepe van, ellenben a feszült némaság többet mond minden szónál.
Amellett, hogy a tudományos módszereket és a bomba elkészítésének folyamatát megismerjük, talán nagyobb szerepet szenteltek az alkotók a robbanás mentális következményei bemutatásának. A kérdés a film elején felmerül: Jót teszek az atombomba megalkotásával? A kezdeti bátor igen egyre inkább a nem irányába hajlik át, míg végül a választ a befogadóra bízzák. Ez egy teher a nézőnek, amely a termet elhagyva még hosszú percekig őrli és gondolkodásra kényszeríti őt. Ha Christopher Nolan célja egy olyan film megalkotása volt, amely a társadalmat megmozdítja, sikerült!
Fotó: vulture.com
