Az autóban ülve bekapcsoljuk a rádiót, a vonaton mellettünk utazó férfi telefonja megcsörren, vagy egy bevásárlóközpont kasszájánál fizetünk, amikor egyszer csak felcsendül egyik kedvenc filmünk zenéje. Néhány dallamfoszlány is elég ahhoz, hogy azonnal magunk előtt lássuk a Roxfort sejtelmes tornyait, a Fekete Gyöngy fedélzetén büszkén imbolygó Jack Sparrow-t, a békét árasztó kis hobbitfalu sötétzöld dombocskáit, vagy az éppen elstartoló Ezeréves Sólyom jellegzetes alakját. A filmzene nemcsak a film alaphangulatát adja meg, de a képeket kiegészítve sokszor felkorbácsolja vagy éppen lecsillapítja az érzelmeket, másodpercek alatt baljós vagy otthonos hangulatot teremt, és segít eljuttatni a képek vagy párbeszédek mélyebb mondanivalóját az emberi lélekhez. A filmzene olyan szorosan hozzátartozik a mozgóképes alkotásokhoz, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, milyenek lennének kedvenc történeteink a dallamok nélkül, amik sokszor még akkor is eszünkbe jutnak, ha a hozzájuk tartozó filmes képekre már nem is emlékszünk olyan tisztán.
A zene mindig is különleges szerepet töltött be az emberek életében. Egyes elméletek szerint az alapvető elemei már magzatkorban eljutnak az emberekhez, amikor a kisbabák az édesanyjuk hangjának tónusát, dallamát, tempóját észlelik; a szív egyenletes dobogása pedig a legelső ritmus, amit érzékelünk. Éppen ezért sokan gondolják úgy, hogy a terhesség ideje alatti zenehallgatás a születendő gyermek számára is jótékony hatásokkal járhat. Mindenesetre a zene a kezdetektől együtt fejlődik az emberiséggel, és a mai napig végigkíséri az egész emberi életet. Nem csoda hát, hogy a filmkészítők is hamar rájöttek arra, hogy a zene egy olyan számtalan lehetőséget nyújtó forrás, amely segít kapcsolatot teremteni a filmvászon és a nézők között.
Kathryn Kalinak, a Rhode Island College filmelméleti professzora a filmzenéről szóló könyvében azt írja, hogy bár a filmnézés közben a zene a tudatos észlelés hátterébe kerül, hatását ettől még ugyanolyan intenzitással fejti ki a nézőkre. Éppen ezért egy film esetében a zene segíthet egy konkrét környezet, például egy helyszín vagy egy történelmi kor kialakításában, hiszen egy olyan atmoszférát nyújt, melyet a film csupán vizuális elemekkel nem tudna elérni. A filmzene a cselekményt is befolyásolhatja. Kalinak könyve szerint a történetmesélés a zene egyik kulcsfontosságú feladata – egy baljóslatú zene előrevetíthet egy jövőbeli szerencsétlenséget, egy pattogós dallam pedig teljessé tehet egy vidám, társasági eseményről szóló jelenetet. Ezenkívül egy visszatérő dallam végigvezethet minket az egész történeten, vagy összefoghatja az egyes jeleneteket. Az adott képekhez leginkább passzoló zenei betétet pedig a megfelelő hangszerelés is segíti. Például egy romantikus film valószínűleg sokat veszítene drámaiságából, ha eltűnne belőle a megfelelő pillanatban háttérbe bekúszó zongora- vagy hegedűkíséret, míg egy csatajelenet talán nem is lenne igazi az ütőhangszerek feszült és a trombita lelkesítő hangja nélkül.
Thomas Edison és William Kennedy Dickson nevéhez kötődik az egyik legkorábbi olyan kísérlet, amelyben a képeket megpróbálták hanggal kísérni. Az 1890-es évek elején az Edison-laboratóriumban készült ugyanis egy kisfilm, amihez Dickson hegedűjátékát választották aláfestő zenének. Annak ellenére, hogy ezt a kísérletet tartják a legelső filmes kísérőzenének, ebben az esetben igazából még a zenén volt a hangsúly, és éppen a képek voltak azok, amik kiegészítésként szolgáltak. Európában már a legelső francia és német filmeket is zenei aláfestés kísérte, azonban a vetítések alatt itt még élőzene szólt. A mozifilmek alatt gyakran külön erre a célra kialakított orgonákat használtak, amik különböző zenekari hangzásokat igyekeztek visszaadni, és melyekkel akár a vágtázó lovak patáinak dobogását vagy a vihar hangjait is utánozni lehetett.
Az 1910-es évektől, amikor a rendezők rájöttek arra, hogy az egyes filmes jelenetekhez nem illő zenedarabok csupán elvonják a nézők figyelmét, egyre több film kapott saját zenei betétet. Míg korábban a zenészek gyakran improvizáltak a filmek alatt, addig egyre több zenei motívum, majd végül a teljes mű kottára került. A filmzeneszerzés a legtöbbször akkor kezdődik, amikor maga a film már összeállt, vagyis amikor a vágások nagy része már elkészült. Ezután kezdődik a zeneszerző munkája, aki a film alapján elkezdi a motívumok és témák kidolgozását. Egyes rendezők teljesen a komponista fantáziájára bízzák a készülő művet, míg mások a zeneszerzés folyamatában is szerepet vállalnak, és igyekeznek közös álláspontot kialakítani a zeneszerzővel. A nagyobb költségvetésű filmek zenéi általában szimfonikus nagyzenekarra íródnak, a karmester pedig gyakran maga a zeneszerző, aki a zenekar mögött kivetített filmes jelenetet figyelve vezényel, és gondoskodik róla, hogy a komponált dallamok a megfelelő pillanatban szólaljanak meg, és tökéletes illeszkedjenek a filmhez. Habár a számtalan tehetséges komponista közül nehéz kiválasztani néhányat, a következő zeneszerzőket mindenképp meg kell említenünk, hiszen az ő nevüket valószínűleg mindenki hallotta, vagy látta már felvillanni az egyes filmek stáblistáján. Az egyik leghíresebb magyar származású zeneszerzőnk volt Rózsa Miklós, aki az 1900-as évek második felében Hollywood egyik legnépszerűbb zeneszerzőjévé vált. Rózsa pályafutása során közel száz filmzenét írt, és háromszor nyert Oscar-díjat munkájáért. Külföldi zeneszerzők közül pedig kiemelhetjük Ennio Morriconét, akit a filmzenék Mozartjaként is szokás emlegetni, vagy John Williamst, akinek többek között a Star Wars-filmek zenéjét is köszönhetjük.
Annak ellenére, hogy a legtöbb mozgófilmes alkotás még napjainkban is tartalmaz valamilyen zenei betétet, a modern filmek rendezői néha elhagyják a háttérzenét. Philip Gröning dokumentumfilmje, amely A nagy csend címet kapta, Franciaországban, a karthauzi szerzeteseknél, egy olyan katolikus szerzetesrendnél játszódott, akik némasági fogadalomban élik mindennapjaikat. A rendező a szereplők kérésére egyáltalán nem alkalmazott háttérzenét a filmben. Az alkotás, éppen azzal válik érdekessé, hogy a címben is megjelenő „nagy csend” tölti ki a zene szerepét a filmben. Azonban a legtöbb rendező továbbra is fontos eszköznek tekinti a filmzenét, amely véleményem szerint nemcsak kiegészíti a filmet, de sokszor annak elengedhetetlen része is. Filmzene nélkül sokaknak talán nehezebb lenne élvezniük a képeket, és nem is tudnák annyira beleélni magukat a filmbe, hogy annak egy feszült jelenetét megemelkedett pulzussal és izzadt tenyérrel nézzék végig, sem pedig annyira, hogy együtt tudjanak sírni, nevetni, gyászolni vagy éppen ünnepelni kedvenc karaktereikkel. Hiszen talán éppen a filmzene az, ami megadja a filmek igazi sava-borsát.
Fotó: Székely Eszter
