EGÉSZSÉG

„Nem vagyok büszke azokra a dolgokra, amiket akkor csináltam, de arra büszke vagyok, hogy most már itt vagyok” – interjú Turbuk István „Steve”-vel

Minden év novemberében előtérbe kerülnek azok a kihívások, amelyek egy bizonyos tevékenység elhagyásával egy fontos társadalmi problémára kívánják felhívni a figyelmet. A No-Shave November vagy Movember mellett ilyen a száraz november is, amely 2016 óta igyekszik felhívni a figyelmet hazánkban az alkoholizmus kiterjedtségére és a mértékletességre. Ennek kapcsán beszélgettünk a pécsi slam megkerülhetetlen alakjával függőségről, terápiáról, felépülésről és művészetről.  

Kezdjük az elején, vagyis ahol számodra kezdődik. Honnan számítod a kezdetet?

Egyértelműen a gyerekkortól. Annak ellenére, hogy normális családban nőttem fel – a szüleim nem ittak, nem verték egymást, meg minket sem –, nyugodtan mondhatom, hogy diszfunkcionális volt a család, nem tudtam nekik nemet mondani. Mindig is voltak elvárásaik, és úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelni ezeknek, nem tudtam nekik nemet mondani, mindenre igent mondtam, mindent megcsináltam nekik, de úgy legbelül éreztem, hogy kéne egy kicsit lázadni, főleg, amikor tinédzser voltam; kicsit máshogy csinálni a dolgokat, nem ennyire alájuk rendeződni. De nem tudtam nemet mondani, hát ők a szüleim, de ez így nem volt jó. Ennek egyenes következménye volt, hogy amikor elkezdtem dolgozni, huszonegy éves koromban, el is kezdtem inni. Mert akkor jött a nagy szabadság, hogy én már dolgozom, én már felnőtt ember vagyok, vagy valami hasonló, van munkahelyem, pénzt keresek, akkor nem kell nekik annyira megfelelni. Bár ugye otthon laktam, de hát ettől függetlenül csináltam a magam dolgát munka után, meg munka közben is, és akkor így kezdődött.

Hány évig tartott ez az időszak?

Huszonkettő. Negyvenhárom éves voltam, amikor bementem a rehabra.

Mikor jöttél rá, hogy nagy a baj?

Ez tök érdekes, mert hét éve ittam már veszettül, és akkor döbbentem rá, hogy alkoholista vagyok. Akkor már reggel nem tudtam kiszállni a kocsiból, jött az elvonás, a remegés, a rosszullét. Aztán eltelt még nyolc év, akkor már rájöttem, hogy drogos is vagyok, és akkor már kezdtem ilyen segítségféléket keresgetni, elmentem pszichológushoz, jártam buddhistákkal meditálni, meg voltam egy gyűlésen is, anonim alkoholisták gyűlésén, meg elmentem egy hawaii sámánhoz, hogy vegye le rólam a rontást. Nem történt semmi, mert legbelül én még nem akartam, de akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt, míg így megérett bennem. Azt gondoltam, hogy „Fhú, ez már nagyon gáz, ennél nem lehet lejjebb”, és még mindig volt. Meg azt gondoltam, hogy „Á, ez még nem annyira gáz. Oké, ez nagyon gáz, de én ezt még megoldom. Én ebből még kijövök, ez még rendben lehet” – de nem lehetett. Akkor már nem lehetett rendbe hozni, akkor már csak még nagyobb lett a baj.

Mikor jött el a megérés pillanata, amikor már legbelül is készen álltál, hogy segítséget kapj?

Az a pont, az 2014. március végén. Akkor kirúgtak már a nem is tudom hányadik munkahelyemről, és a főnök behívott, hogy magyarázzam meg, miért nem jöttem dolgozni megint X napig. Megint elkezdtem mondani a szokásos hazugságaimat, meg a mentegetést, a tagadást, és akkor eljött egy olyan pillanat… Pont tegnap volt megint a kedvenc filmem a Denzel Washingtonnal, a Kényszerleszállás, ebben a témában zseniális. Végig hazudik, de egy kongresszusi meghallgatás előtt eljön a pillanat, hogy egyszer csak belefárad. És akkor ezt éreztem, hogy elfáradtam, én ezt már nem akarom tovább csinálni. Felraktam a kezem és elmondtam, hogy mi a helyzet. Akkor már eldöntöttem, hogy ha azt mondja, hogy nem baj, azért még ad egy esélyt, dolgozhatok ott, én akkor is eljövök intézménybe, terápiára vagy valahova, mert már nagyon elegem volt ebből.

Magadtól választottad az intézményt, esetleg ajánlásra?

Amikor tizenöt év használat után elkezdtem keresni ilyen segítségeket, akkor olvastam Kiss Tibivel egy interjút, a Quimbynek az énekesével, és ő ott volt, Komlón. Ő beszélt erről, és gondoltam, hogyha neki ez jó volt, akkor nekem is biztosan jó lesz. Ennyi volt, ami engem oda, abba az irányba terelt. Mást nem is néztem, nem is kerestem. Itt Baranyában amúgy nagyon jó, mert itt van vagy négy-öt rehab: Komló, Kovácsszénája, Pécsvárad, Szigetvár, itt Pécsen van a Bázis, úgyhogy lehet menni, van gyűlés minden nap. Ebből a szempontból ez egy nagyon jó hely.

Szóval Komló volt az első és egyetlen, de bevált.

Igen, pontosan. Azt mondják, hogy egy terápiát kell megcsinálni, de azt jól. Márpedig működik, már kilenc és fél éve. Úgy néz ki, ott történt valami.

Meddig tartott a terápia?

Tizennégy hónapig volt a bentlakás, utána volt még félév félutas program.

Adott valamilyen plusz élményt a későbbi életedre is?

A színházterápia mindenképp. Előtte soha nem álltam színpadon, nem szerepeltem színdarabban, semmiféle ilyen dologban nem vettem részt. Ott nem volt muszáj, nem volt kötelező, mondhattam volna nemet, de hogyha nemet mondok, akkor azzal alá is írtam volna, hogy én kimegyek onnan. Szóval aki el akarja végezni a terápiát és ott akar maradni, annak részt kell vennie ezeken a színházi próbákon meg előadásokon. Ott volt az első, a tarot kártya volt az alapkoncepció. Voltunk egyszer Pesten a darabbal, meg itt Pécsen is, a Harmadik Színházban, illetve egyszer a házban hozzátartozóknak is előadtuk karácsonykor. Az mindenképpen egy nagy élmény volt.

Hogyan gondolsz vissza rá?

Most már szívesen gondolok rá, akkor kellemetlen volt, főleg az első ilyen előadások. Oké, volt egy kis szövegem, elmondtam, volt egy kis mozgás benne, megcsináltam, de hogy utána ki szoktunk ülni a színpad szélére és megvannak az emberek, hogy akkor nekik kell beszélni magukról egy kicsit. Én nagyon új voltam még, azt hiszem egy hónap után voltunk Pesten ezzel a darabbal. És akkor beszéljek magamról, miközben ott ül száz vagy kétszáz ember, én meg ott ülök, és azt se tudom hol vagyok, meg mi történik velem. Borzasztó kellemetlen volt. Azóta már ez is változott szerencsére, már nem vagyok annyira zavarban, ha ennyi ember előtt kell beszélnem. Most már tényleg szívesen gondolok vissza rá, elég meghatározó dolgok történtek ott, de akkor nem mindig élveztem.

Na de ha már színpad, a személyed megkerülhetetlen része a slam, a pécsi slam. Itt kezdtél slamelni, mikor is?

2017-ben. Még a Nappaliban.

Előtte is írtál?

Igen. Már valamikor 2002-ben elkezdtem verseket írni.

Szóval a felnőttkorod nagy részét végigkísérte az írás. Vissza szoktad olvasni a saját verseidet?

Persze!

Látod azt az utat, amit közben bejártál, vagy annyira nem hangsúlyosan észrevehető?

Nem tudom, mert amióta elkezdtem slamelni, alig írtam verset, egyet-kettőt. Talán hármat-négyet. Ezek a szövegek, rájöttem, sokkal jobban fekszenek nekem. Most, hogy volt az önálló estem, nagyon sok régi szövegem elolvastam, válogattam hozzá zenéket, gondolkodtam, hogy kéne felépíteni, és amúgy tetszenek. Mindegyikhez megvan a sztori a fejemben, hogy azt hol írtam, hogy írtam, milyen körülmények között. Szóval mindegyiknek van egy ilyen kis története, és most már ezekre is szívesen emlékszem vissza, hogy onnan jövök és most meg itt tartok. Ez az egyik nagyon lényeges dolog a felépülésben, hogy nem szabad elfelejteni, honnan jöttem.

Mesélj kicsit az önálló estedről, ami a Kultúr Faktor projekt keretei közt valósult meg!

Az volt a legnagyobb félelmem, hogy ott lesz tizenkét ember. Én azt számoltam össze, hogy annyian ott lesznek, az a biztos, ebben benne van a feleségem, a szüleim, meg ilyenek. Az volt a címe, hogy Kontrasztaz, az első fele úgy huszonöt perc volt, az őrület évei, a sötét oldal, ami nagyon jól megmutatta honnan jövök, ahol csak a verseim voltak. Ahogy mondani szoktam; nem vagyok büszke azokra a dolgokra, amiket akkor csináltam, de arra büszke vagyok, hogy most már itt vagyok kilenc és fél éve. Utána meg a második része, ahol csak a szövegek, a tiszta évek. Jó visszajelzések jöttek, megérte. Nem csak ez a két hónap, amit ebbe az egy órába raktam bele, hanem hogy ennyi ideje felépülésben vagyok és járok slamelni. Szóval ez a kettőnek a következménye.

Hogy kerültél kapcsolatba a Bázissal?

A szálak összefonódnak, hiszen ők is járnak gyűlésre, én is járok gyűlésre, de úgy volt, hogy év elején lett volna lehetőségem ott dolgozni. Akkor az intézményvezetővel beszéltem többször, személyesen is, telefonon is. Elmondtam magamról, amit kell, mert azért olyan sűrűn nem találkoztunk, de kiderült, hogy félszemmel valahogy követi az én életem, hogy itt vagyok, felépülésben vagyok, gyűlésre járok, van ez a hobbim, írom a szövegeket, ott vagyok a színpadon, csinálom a dolgom. Beszéltünk sok mindenről, és akkor úgy alakult, hogy végül nem dolgozom ott, de megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csinálni egy önálló estet. Mondtam, hogy hogy a viharba ne, hát erről álmodozom már mióta!

Ha tanácsolhatnál egy valamit valakinek, aki felépülésben van, az lenne, hogy ne felejtse el, hogy honnan jött, vagy valami egészen más?

Az is. Meg hogy van egy ilyen mondás, hogy működik, ha működteted. Nekem azért működik, mert én működtetem, belerakom a részemet, nem csak ülök és várom, hogy legyen valami. Amióta kijöttem a terápiáról folyamatosan járok önsegítő közösségbe, van egy szponzorom, dolgozom a 12 lépésen, van szolgálatom, szponzorálok, van három szponzoráltam, ők tiszták már egy ideje, szóval ezek a dolgok, amiket meg kell csinálni. Számomra megkerülhetetlenek, ezeket lehet tanácsolni, vagy inkább ajánlani, mert nálunk ajánlások vannak, az öt ajánlást kell tartani csinálni. Mondanám, hogy ilyen egyszerű, de ettől azért jóval bonyolultabb, néha nehezebb, fájdalmasabb, de a változás fájdalommal jár, ezt nem lehet megúszni. Nekem azt mondták a terápián, hogy muszáj változni, mert ha nem változik semmi, minden ugyanolyan marad, és ha minden ugyanolyan marad, akkor én megint inni fogok. Azt meg nem akarom, tehát akkor megyek és csinálom, hogy történjen valami változás.

Fotó: Magosi Máté