Polyák Petra neve számtalan egyetemi polgárnak ismerős lehet: a Magyar Levéltár Baranya Vármegyei Levéltárának főlevéltárosa, a Történettudományi Intézet önkéntes óraadója, valamint a Per Aspera ad Astra online egyetem- és művelődéstörténeti periodika főszerkesztője. Doktori disszertációjából készült, Hallgatók a diktatúrában. Fegyelmi eljárások a Rákosi-korszak felsőoktatási intézményeiben (1948-1956) című könyvének bemutatója kapcsán beszélgettünk.
Hogyan talált rá erre a speciális kutatási területre? Tanulmányai során milyen témák, részterületek ragadták meg figyelmét?
A történeti kutatás már a kezdetektől érdekelt. Tipikusan olyan hallgató voltam, akit mindig az a történelmi korszak érdekelt leginkább, amit éppen tanult, így végül a Rákosi-korszaknál bukkantam ki. Német–történelem tanári szakon tanultam, majd felvettek az Interdiszciplináris Doktori Iskola történettudományi programjába.
Mint a kutatók egy jelentős része, én is a saját környezetemből inspirálódtam – akkoriban zajlottak a bolognai folyamat átalakításai, engem pedig nagyon érdekelt, hogyan alkalmazkodik ehhez az egyetem. A személyes motivációm tehát azt jelentette, hogy szerettem volna megérteni, hogyan zajlottak a nagyobb felsőoktatási átalakítások a korábbi politikai rendszerekben.
Mesélne a folyamatokról, amik lezajlanak egy ilyen nagyszabású kutatás során? Milyen nehézségekbe ütközött ezalatt?
A kutatásom elején a történelem tanszékekkel foglalkoztam, eközben ütköztem bele a hallgatói fegyelmi eljárások dokumentációiba mint forrásba, ami pedig olyan mértékben megragadott, hogy végül át is alakította a kutatási témámat. Egy alapvetően oktatástörténeti fókuszú témából lett így társadalomtörténeti megközelítést alkalmazó kutatás a fegyelmi eljárásokon keresztül.
Az első lépés a forrásanyag összegyűjtése volt. Legalább három évembe telt az anyag begyűjtése, rendszeresen Budapestre kellett utaznom az Országos Levéltárba, ahol napokat töltöttem azzal, hogy csak fotóztam, aztán itthon dolgoztam fel a forrásokat – majd a következő lépés természetesen a reális szűkítés volt.
Számomra a nagyobb feladatot az jelentette, hogy eldöntsem, milyen történeti kérdésekre szeretnék tulajdonképpen válaszolni, valamint milyen értelmezési keretet használok a források feldolgozásához. A doktori képzésemnek köszönhetem, hogy képes volt megértetni velem az elméleti-módszertani ismeretek fontosságát és megismertetett azokkal, amelyekkel megközelíthetem a feldolgozásra váró témakört, forráscsoportot.
Mi kell ahhoz, hogy egy kutatásból kiadható, eladható könyv váljék?
Nem gondolom, hogy minden doktori értekezésből könyvet kellene kiadni. Az csak a hab a tortán, a doktori értekezés megvédésén túlmutató elismerése a munkának. Én úgy álltam hozzá, hogy ha a doktori értekezésemmel hozzá tudok tenni a kutatás addigi állásához két értelmes mondatot, amely az általam alkalmazott megközelítésekből adódik, már megérte. Nem az motivált, hogy legyen egy kötet, csupán szerettem volna elvégezni egy kutatást, amely képes választ adni releváns történeti kérdésekre.
Ki(k)nek ajánlaná figyelmébe a nemrég megjelent könyvet?
Teljesen őszinte leszek: nem gondolom, hogy ez a 400 oldal egy könnyed, lefekvés előtti olvasmány lenne, vagy akár random karácsonyi ajándék. Mégis nagyon örülnék, ha minél többen kézbe vennék olyanok is, akik a korszakkal nemcsak hivatásuk, kutatási területük miatt foglalkoznak, hanem puszta érdeklődésből.
Visszatekintve, a kutatás során (illetve arra reflektálva) milyen tanulságokkal gazdagodott?
A konzulensem mondta mindig, hogy az írás egyik első művészete a lehatárolás – egy kutatás bevezetőjében általában mindenki mentegetőzik. Mikor én doktoráltam, még nem volt ekkora a nyomás, a mostani doktori hallgatókat sokkal jobban szorítja a határidő. Az elején azt is nehéz belátni, hogy nem az Opus Magnumot írja meg az ember; ez egy lehatárolt kutatás, aminél ki lehet és ki kell tenni a pontot, nem lehet egy egész életen át írni. Fontos jól lehatárolni a forrásanyagot és a témát is, ebben nagyon sokat segít, ha figyelünk a konzulensi és a szakmai visszajelzésekre.
Nagyon fontos még a nyelvtudás. Az idegen nyelvek ismerete nemcsak arra jó, hogy a saját munkánkat más nyelveken is publikálhassuk, hanem, hogy képesek legyünk külföldi szakirodalmak feldolgozására. A szakmunkák töredéke jelenik meg csak magyarul, elképesztő inspirációkat lehet szerezni a külföldi színtérről.
Mit üzenne a jelenlegi egyetemi hallgatóinak?
Nagyon sok olyan tudásanyagot sajátítottam el az egyetemen, amiről ott, abban a pillanatban nem ismertem fel, hogy hasznos lesz nekem. Az egyetemi oktatás nem véletlenül szerveződik úgy, ahogy. Nem biztos, hogy ezt hallgatóként át tudtam látni, de volt értelme.
Mik a tervei a jövőre nézve?
A jelenlegi szakmai tevékenységem a levéltárban, a szerkesztőségben és az óraadás az egyetemen nagyon kielégítő közeg számomra. Természetesen vannak még kutatási ötleteim, rengeteg a forrásanyag, de a következő lépcső, amit szeretnék megugrani, hogy magabiztosabban publikálhassak és adhassak elő idegen nyelven.
Szerencsés ember vagyok, hiszen a doktori képzésben megszerzett tudásom és végzettségem hozzájárul a szakmai pályafutásomhoz, napi szinten történeti kérdésekkel és forrásokkal foglalkozom. Nyilvánvalóan rengeteg munka is van benne, de azt mondom, hogy kifizetődő, úgy érzem, hosszú távon is jó helyen vagyok.
Fotó: Arató Ágota
