Létezik egy téma, amelyről időről időre újabb megnyilvánulások születnek, mert súlyos, jelentős és tragikus; de mégis máshogyan jelenik meg a filmvásznon vagy a könyvek lapjain, mint a háború, egy pusztító földrengés, vagy akár egy vírus, amelyek ugyanezen jelzőkkel bírnak. Van ugyanis egy fontos különbség. Amikor (az 1986-os csernobili) atomkatasztrófáról beszélünk, az esemény és annak következményei nem csak rövid-, vagy hosszútávon jelennek meg a gondolatainkban, hanem ezeken túl, az emberi képzelet számára már-már meghatározhatatlan térben.
Néhány éve a rendkívüli népszerűségnek örvendő amerikai-brit minisorozat hozzájárult ahhoz, hogy pár kedves kémia szakos barátom egy-egy összejövetel során konyhanyelven elmagyarázza az atomerőmű működési elveit, illetve azt a bizonyos hibát, ez azonban csak az volt, amit megmagyarázni tudunk. Tudjuk még, hogy a baleset okozta sugárszennyezés egészségügyi hatásai évtizedekig jelentősek maradnak, az érintett területek kitelepített (és illegális) lakosságát generációkon keresztül érintik. A környezeti és társadalmi következmények elhúzódnak, a kommunista korszakra jellemző információmanipuláció-rengeteg pedig tetőzi az egyébként is felfoghatatlan történéseket. Azzal viszont, amit tudunk (és minél többet tudunk), lassan eljutunk oda, hogy a tragédia állandósága válik stabillá az elménkben: az esemény éppen az említett jelenségek miatt sosem zárul le teljesen, vagyis, a csernobili atomkatasztrófa végül olyan fogalommá válik, aminek nincs az ember számára definiálható végpontja.
A 2019-ben bemutatott Csernobil sorozat egyik alapköve
Jelen ajánló témája Szvetlana Alekszijevics belarusz írónő 1997-ben megjelent műve, a Csernobili ima. A 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott írónő két évtizedet szánt arra, hogy egy több, mint négyszáz oldalas dokumentarista kötetben jelenítse meg a csernobili atomerőmű katasztrófájának emlékeit, megszólaltatva megannyi túlélőt, a zóna illegális lakóitól kezdve a likvidátorok feleségein át egészen a laboratóriumvezetőkig. Ez a fajta írásmód egyébként nem idegen a szerzőtől: már első műve, A háború nem asszonyi dolog (cenzúrázatlan és bővített változata: Nők a tűzvonalban) is monológokból áll. Nem véletlen tehát, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet” ítélte oda a Nobel-díjat Alekszijevicsnek. A Csernobili ima történeteinek rendszerbe foglalása a beszélgetések őszinteségével és hitelességével egybegyúrva ahhoz vezetett, hogy a kötet egyes részeit a 2019-ben bemutatott Csernobil című HBO-sorozathoz is felhasználták. Magyarul a mű egyébként 2016 óta olvasható, 2022-től pedig az Európa Kapszula Könyvtár sorozatában – akciós időszakban kifejezetten jutányos áron – is elérhető.
A könyv három fejezetre oszlik, a „holtak földjétől” a „teremtés koronáján” át végül „belegyönyörödik a bánatba”.* Ez nagyjából negyven monológot jelent, amelyekben mind a kollektív emlékezet, mind pedig a személyes emberi élmények, a félelem, a szorongás, vagy a bánat ugyanúgy kidomborodnak – bár pontosabb lenne azt mondani, hogy az olvasó süllyed ezen érzelmek mélyére. Alekszijevics munkája a legkülönbözőbb, mégis összefonódó emberi sorsokon keresztül láttatja a szovjet idők viszonyait; katonákat, tűzoltókat, újságírókat és számos más személyt szólaltat meg. Van, aki gyermeke halálát meséli el, más arról beszél, hogyan próbált meg segíteni, de olyat is találunk, aki csak a könyvlapokon keresztül akar segítséget kérni egy szomszéd megtalálásához. Mindebben rejlik az alkotás zsenialitása: a legmélyebb emberi leplezetlenség és karakterizmus van összefésülve egy pontosan felépített koncepcióba. Az írónő tömören fogalmazta meg a könyv célját:
„Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.”
Ismeretlen borzalmak küszöbén
A sugárszennyezés olyan, mint a madár: nem áll meg a határokon, viszont lelőni sem lehet. Ott van a levegőben, a vízben és a földben, azonban – amin először túl kell lendülni a könyv olvasása során – nincs ott az emberek elméjében. 1986 áprilisának végén, Ukrajna északi részén legalábbis nincs. Krízishelyzetben mindenki a maga személyes tragédiájának tárgyait menti, társait szendviccsel kínálja, ajándékba adja a sapkáját a gyermekének, parancsot teljesít, azonban talán nem is gondolja azt, hogy ezekkel a hétköznapinak látszó cselekedetekkel teljesíti be a sorsát. Különösen nyomasztó tehát belehelyezkedni a mű elején abba a szemléletmódba, amely a virágzó gyümölcsfák és a bőséges termés elsiratására hivatott.
Csernobil megpróbálta megölni a szimbólumokat. Azonban a szennyezett területeken élő emberekben, akiknek az otthonaik váltak hirtelen tiltott területté, ez csak még inkább felerősítette a valahová tartozás érzését. A szimbólumokká vált tárgyak, bár korábban hétköznapi eszközök voltak, a tragédia után olyan emlékek hordozóivá lettek, amelyek egy korábbi életet idéztek meg. A könyv számomra talán legmeghatóbb története az volt, amelyben egy férfi visszatért a háza ajtajáért a zónába, amelyen azt megelőzően a családi szokások szerint apját ravatalozták fel…
Felkavaró, de ez a könyv bizony viccel is
Az emberi természet ereje felbecsülhetetlen, pont ezért ismerjük mindannyian a humor beletörődést tragikomikummá fűszerező erejét. Nincs ez máshogyan ebben a műben sem: a felismerés nehézségén túl a másik meglepetésszerűnek érzékelhető visszatérő elem a monológokban az, hogy rendszeresen megjelennek a csernobili balesetről szóló viccek, ezeket előszeretettel mesélik el a megszólalók.
„Nem szeretek sírni… Szeretek új vicceket hallgatni… Dohányt termesztenek a csernobili zónában, a gyárban készítenek belőle cigarettát. Minden dobozra ráírják: „Az Egészségügyi Minisztérium UTOLJÁRA figyelmeztet arra, hogy a dohányzás káros az egészségre.” Hahaha… Az öregemberek meg ezt szívják nálunk…”
Nevezhetjük ezt ellenállóképességnek, pszichológiai védekezésnek, vagy megküzdési mechanizmusnak is, annyi viszont bizonyos, hogy az emberi természet összetettségének egyik legcsodálatosabb aspektusa rajzolódik ki előttünk az olvasás során, a számunkra talán legnehezebben elképzelhető módon.
Mit tanulhatunk mindebből, és miért kéne mindenkinek elolvasnia ezt a könyvet?
Azon túl, hogy a csernobili katasztrófa értelemszerűen szükségessé tette az atomenergia felhasználásának, és a létesítmények működtetésének újragondolását, valamint rávilágított a tájékoztatás, a nyílt kommunikáció és a felelős döntéshozatal Szovjetunióbeli problémáinak végzetes következményeire, a téma és maga a könyv arra is ösztönöz, hogy az emlékezés fontos része legyen a tragédiának, az utókor ismerje a múltbéli eseményeket, és tanuljon belőlük.
A Csernobili ima erre hivatott. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik többet szeretnének tudni a válsághelyzetben megjelenő emberségességről, a hosszútávú katasztrófával való együttélésről, vagy egyszerűen a baleset után evakuált, vagy más módon érintett emberek sorsáról. Maga az írónő beszélt arról, hogy a már említett Csernobil sorozat esztétikája kivételes módon hat a modern emberre. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ez többek között annak a pontos és részletekre igényes dokumentarista megközelítésnek is köszönhető, amelyet Alekszijevics is követett a Csernobili ima megírása során.
*A fejezetek címei: A holtak földje, A teremtés koronája, Belegyönyörödni a bánatba.
Fotó: infostart.hu
