Május 9-én, a Schuman-nyilatkozat kiadásának évfordulóján ünnepeljük az Európa-napot, amellyel az európai országok közt fennálló békére és együttműködésre, az Európai Unióra emlékezünk. Ennek apropóján emlékezünk meg röviden az EU eddigi történelméről, illetve vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogy mi is ez a Schuman-nyilatkozat.
Az előzmények
Európa egyesítésére már a modern nemzetállamok megszületése előtt is tettek kísérleteket, a Római Birodalmat tekintve előképként. A soknyelvű és soknemzetiségű kontinens egyesítését egyesek kisebb nemzetek meghódításával, míg mások dinasztikus kapcsolatok révén próbálták létrehozni.
Az első valódi uniós kezdeményezés 1728-ban született meg, Charles de Saint-Pierre apát gondolatai közt, aki egy 18 szuverén államból álló, határok nélkül működő egység létrehozását kezdeményezte, egységes gazdasággal és közös pénzügyekkel. Nem sokkal később, az 1776-os amerikai függetlenségi háború szellemisége ihlette az Európai Egyesült Államok gondolatát. Napóleon hatására később bebizonyosodott, hogy a különálló országok képesek működtetni egy Európa-méretű rendszert, valamint azzal, hogy megszüntette a Német-Római Császárságot előidézte a Német Szövetség létrejöttét, amely kis német államok laza konföderációján át bizonyította, hogy egy ilyen szövetségi rendszer működőképes.
Az első világháború újabb löketet adott az egység gondolatának: 1923-ban létrejött a Páneurópai Mozgalom, amely 1926-ban meg is tartotta első kongresszusát. Számos korabeli kiemelkedő gazdasági szakember állt be a kezdeményezés mögé, ám végül a nagy gazdasági világválság, a nácizmus térhódítása és a második világháború megakadályozta az egységesítésre tett kísérletek kibontakozását.
Az első valódi szövetség (amelyet egyfajta „nulladik” lépcsőfokként tekinthetünk az unió megalakulásához) végül 1949-ben jött létre. Részben Churchill 1946-os zürichi beszéde nyomán – amelyben egy az Amerikai Egyesült Államok mintájra szervezett Európai Egyesül Államok létrehozását szorgalmazta – az 1948-as hágai kongresszuson döntöttek a tanács létrehozásáról. Ez azonban sokak várakozásaival ellentétben csupán egy kormányok közt működő, korlátozott hatáskörű szervezett lett.
Az Európai Szén-és Acélközösségtől az Európai Unióig
A következő, valódi első lépést az 1951-ben megalakuló Európai Szén-és Acélközösség jelentette, amelynek alapítótagjai a Benelux-államok, Nyugat-Németország, Franciaország és Olaszország voltak. Nevéhez hűen azzal a célzattal jött létre, hogy a tagországok megosszák egymással szén, -és acéltartalékaikat, ezzel megelőzve egy újabb háború kirobbanását.
Robert Schuman, Franciaország külügyminisztere karolta fel egy francia köztisztviselő, Jean Monnet tervét. A Schuman-nyilatkozat 1950. május 9-én jelent meg, amely javaslatban egy európai szervezet létrehozása szerepel a tartós béke érdekében. A nyilatkozat megalapozta az unió létrejöttét, ezért emlékezünk ezen a májusi napon az európai szövetségre, békére.
Ezután sorra születtek meg az olyan együttműködések, mint az Európai Védelmi Közösség, az Európai Politikai Közösség, az Európai Gazdasági Közösség vagy az Európai Atomenergia Közösség. 1986-ban, Luxemburgban aláírták az Egységes Európai Okmányt, majd 1993-ban érvénybe lépett a maastrichti szerződés, amellyel létrejött az Európai Unió. 2004-ben az európai kormányfők aláírták az európai alkotmányt létrehozó szerződést, amelyet végül a ratifikáció több országban való megtagadása után egy rövidített változatban fogadtak el a tagállamok 2007-ben – ezt nevezzük lisszaboni szerződésnek.
Az EU bővítése
Ahhoz, hogy új országok nyerjenek felvételt a szövetségbe, meg kellett, meg kell feleljenek bizonyos követelményeknek. Napjainkban a koppenhágai kritériumok döntenek arról, hogy egy ország alkalmas-e a csatlakozásra: az államnak demokratikusan megválasztott kormánnyal kell rendelkeznie, működő piacgazdaságot kell fenntartania, tiszteletben kell tartania az emberi jogokat és az EU-ban adódó kötelezettségeknek, céloknak eleget kell tenni.
Nagy-Britannia viszonylag korán, már az 1960-as évek elején ráébredt, hogy eddigi tartózkodása, és saját szövetségének megalapítása nem hoz előnyös változást az ország gazdasági életében – így 1960 januárjában kérelmezték csatlakozásukat az EGK-hoz. Erre végül 1973-ban került sor, amikor a tőle szorosan függő Írország és Dánia a közösség tagja lett. 1981-ben csatlakozott Görögország, 1986-ban Portugália és Spanyolország, majd 1995-ben Ausztria, Svédország és Finnország. 2004-től kezdek el csatlakozni a volt szocialista országok, így csatlakozott Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovénia, Szlovákia, valamint kis hazánk, Magyarország is. 2007-ben újabb két ország, Bulgária és Románia, majd 2013-ban Horvátország nyert felvételt. Azóta újabb bővülés nem történt, így az Egyesült-Királyság 2020-as kilépése után a tagországok száma jelenleg 27, további tagjelölt, vagy potenciális tagjelölt 10 állam.
Napjainkban az Európai Unió egy olyan meghatározó, egységet és biztonságot nyújtó eleme a mindennapjainknak, amely nélkül mi, akik szinte nem is éltünk úgy, hogy ne lettünk volna az Unió tagjai el sem tudjuk képzelni az életünket. Egy olyan szövetségi rendszert, hátteret jelent, amelyre büszkék lehetünk és minden nap megmutathatja, hogy ezek az egymástól kulturálisan igencsak eltérő, sokszínű országok képesek a békés együttélésre a közös jó érdekében.
