Ötvenöt éve 1969. július 20-án az Egyesült Államok keleti parti időzónája szerint 16 óra 18 perckor érkezett meg Eagle holdkomp Neil Armstronggal és Edwin E. Aldrinnal a Hold felszínére. Ekkor hangzott el a címbéli rádióforgalmazás is a sikeres landolásról. Armstrong nem sokkal később első emberként lépett egy másik égitest felszínére, hanem az USA ezzel látványos diadalt aratott hidegháborús riválisa, a Szovjetunió felett az űrversenyben.
A Holdra jutás gondolata már a 19. században is foglalkoztatta az embereket. A Föld felfedezése után a következő logikus lépésnek a Naprendszer feltérképezése tűnt. Jules Verne 1865-ben írt Utazás a Holdba című regénye is ezt a vágyat tükrözte, bár az ő hősei nem léphettek a Hold felszínére. A scifi irodalom inspirálta a következő nemzedékek kutatóit is, mint például az űrkutatás elméleti alapjait lefektető Konsztantyin Ciolkovszkij vagy az első folyékony hajtóanyaggal üzemelő rakátát megépítő Robert Hutchings Goddard. A hidegháborús fegyverkezési verseny végül megteremtette a Holdra szállás politikai és technikai feltételeit.
Az űrverseny legfontosabb technikai kihívása az volt, hogy olyan hajtóművet fejlesszenek ki, amely képes legyőzni a Föld gravitációját. Az 1930-as évek elején több nagyhatalom is rakétafejlesztési programba kezdett. A német V-2 rakéta 1944-ben már feltehetőleg átlépte a világűr határát (Kármán-vonalat), és a háború után a győztes hatalmak versenyeztek a német technológia megszerzéséért. Az Egyesült Államok az Operation Paperclip keretében több mint 1500 tudóst, köztük Wernher von Braunt a V-2 rakéta atyját menekítette ki Európából.
A hidegháborús riválisok a megszerzett Harmadik Birodalom technológiája alapján hamar saját programba fogtak, és egyaránt közel álltak a sikerhez: szovjetek az R-7 és az amerikai Juno I rakéták segítségével mesterséges tárgyakat juttassanak a világűrbe. Végül 1957 októberében a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik-1 műholdat, amellyel megnyerte az űrverseny első összecsapását. Ez nagy pánikot keltett az Egyesült Államokban, amely gyorsabb fejlesztésekre és nagyobb befektetésekre ösztönözte a kormányt: megalakult a NASA.
A következő években folytatodott a Szovjetunió sikersztorija: Szergej Pavlovics Koroljov főkonstruktőr vezetésével sorozatos presztízsgyőzelmeket aratott: 1959-ben a Luna-2 űrszondával elsőként juttatott mesterséges tárgyat a Holdra, és Jurij Gagarin 1961-es űrutazásával a szovjetek ismét bebizonyították technológiai fölényüket. John F. Kennedy elnök erre reagálva 1961-ben a Holdra szállást tűzte ki célul, amit az évtized végéig meg is valósítottak.
A Kennedy által kijelölt cél jelentős technikai kihívásokat hozott magával. Az Apollo-program keretében az amerikaiak háromszemélyes űrjárművet fejlesztettek ki, és megépítették a landolásra szolgáló holdkompot. Az Apollo-1 tesztrepülésének tragikus kimenetele ellenére a program folytatódott, és 1968-ban az Apollo-8 Hold körüli pályára állt.
Az Apollo-11 háromfős legénysége 1969 nyarán indult el, hogy teljesítse Kennedy ígéretét. Az űrhajó július 20-án este sikeresen leszállt a Hold felszínén, és Neil Armstrong első lépéseit 750 millió ember láthatta. A két asztronauta több mint két órát töltött a Hold felszínén, majd visszatért a holdkompba és felkészült a hazautazásra.
A Holdra szállással az Egyesült Államok végül döntő győzelmet aratott szovjet riválisa felett az űrversenyben. A NASA még öt sikeres küldetést hajtott végre a Holdra, de 1972 után az űrverseny elveszítette tétjét, és a NASA végül törölte a program utolsó három tervezett misszióját. Az érdektelenséget egyébként nagyon jól bemutatja az Apollo-13 majdnem tragikus útjáról készült amerikai mozifilm eleje is. Az űrkutatás azóta a Naprendszer bolygóinak tanulmányozására és az univerzum keletkezésének kérdéseire koncentrál.
Azonban vannak bizakodó jelek: bár a NASA Artemis-programja több éves csúszásban van, állandó Hold-körüli űrállomást, és magáncégek bevonásával ismét emberes űrrepüléseket igér a holdi régióba. Emelett számos állam, és magáncéget is foglalkoztat égi kisérőnk ismételt meghódítása.
