A magyar népszokások szorosan összefonódtak a keresztény kultúrkörrel, ezzel a vallás és a babonás hit különleges egyvelegét nyújtva. Nincs ez másképp a Márton-nappal sem, hiszen ezen a jeles napon Szent Mártonra emlékezünk.
Szent Márton legendája a szerénységről, odafigyelésről tanít. A Római Birodalomban, egészen pontosan Pannónia tartomány Savaria városában (a mai Szombathelyen) született 316 körül egy elöljáró fiaként. Katonaként a császár szolgálatába szegődött, így került el a franciaországi Amiens városába, ahol egy jéghideg, téli estén köpenye felét egy koldusnak adta. Azon az éjszakán megjelent álmában Jézus a koldus alakjában, és innentől életét a hadsereg helyett az egyháznak szentelte. Misszionáriusi tevékenysége messze földön híres lett, számtalan jó cselekedet kapcsolódott a nevéhez, így a nép püspökké akarta választani; ő azonban úgy érezte, hogy nem méltó erre a feladatra. Amikor a fülébe jutott ez a hír, inkább a bujdosást választotta. A küldöttek elől egy lúdólba rejtőzött, azonban a szárnyasok gágogásukkal és szárnycsapkodásukkal hatalmas zajt csaptak, ezzel elárulva a férfit. Így végül kénytelen volt beteljesíteni a nép akaratát, és 371 és 398 között Tours püspökeként élte az életét.
Helyi kötődése miatt talán nem meglepő, hogy hazánkban kultusz alakult ki Szent Márton körül. A Márton-nap naptári dátuma egy ókori római ünnephez kötődik, miszerint november 11-e a téli évnegyed kezdőnapja – ilyenkor hatalmas lakomák keretében kóstolták meg az új bort és az új termést annak érdekében, hogy jövőre is bőven legyen termény; valamint libát töltöttek, amely a hadisten, Mars szent madara volt (úgy tartották, hogy a ludak egyszer megmentették Rómát gágogásukkal a gallok éjszakai, váratlan támadásától). Így a Középkorral bezárólag összefonódott ez a két hagyomány, és egészen napjainkig így maradt fenn.
De pontosan milyen hagyományokról van szó? Elsősorban az evésről. Mivel ez a nap a karácsony előtti negyven napos böjtöt megelőző utolsó nap volt, illetve a mezőgazdasági időszak vége, így mindenhol ünnepi lakomákat ültek – és természetesen kötelezően libát fogyasztottak, hiszen, ahogy a mondás tartja, „aki Márton-napon libát nem eszik, az egész évben éhezik”. Az első poharat, új borral töltve Márton-pohárnak nevezték, és úgy tartották, hogy aki becsiccsentett, az vidám évre számíthat. Sok vidéken küldtek a vacsorából, főként a liba hátsó részéből a papnak is, innen ered a püspökfalat kifejezés.
Más helyen ilyenkor vásárokat tartottak, tilos volt mosni, teregetni és takarítani, mert az elpusztította volna a jószágokat. A gazdák a pásztoroktól kapott Márton-vesszőkkel verték el a barmokat, hogy a jövő évi szaporulat minél eredményesebb legyen, és aztán tavasszal ezzel hajtották ki először őket. A sült liba mellcsontjából jósolták meg az időjárást: ha fehér volt és hosszú, akkor havas tél várható, ha viszont rövid és barna, akkor sáros. Német nyelvterületről terjedtek el a Márton-napi fáklyás felvonulások, amelyeket később lámpásokkal helyettesítettek; ez ma már egyre népszerűbb hazánkban is, főként az óvodások, iskolások körében, illetve a jelentős német nemzetiségi régiókban. Általában a menet élén egy Szent Mártonnak öltözött lovas halad, utána a felvonulás végén a gyerekek eljátsszák Márton és a koldus történetét, majd tüzet gyújtanak, végül meleg italokkal, libából készült vagy libaalakú ételekkel zárul az esemény.
Hazánkban tehát nagy hagyománya van a Márton-napnak, így mindenkit arra buzdítunk, hogy ha van rá lehetőségetek, vegyetek részt ezen az eseményen!
Grafika: Kovács Emese
