KIKAPCS

„Fürge rókalábak, surranó kis árnyak / Hipp-hopp, jön Vuk…”

Kiemelt kép: Ágoston Dóra

Fekete István Vuk című gyerekregénye bizonyára minden magyar számára ismerős, hiszen sokan ezen a mesén nőttünk fel, óvodásként pedig együtt énekeltük a dalt az óvónőkkel, miközben körtáncot jártunk. Rengeteg gyerekkori emlék köt minket hozzá, és olyan érzelmeket idéz fel bennünk, amelyeket csak egy kisgyerek tud igazán megélni. Ezen a jeles napon született 125 éve Magyarország egyik leghíresebb ifjúsági könyv és állattörténet írója. Repüljünk vele együtt vissza mi is vissza az időben, és maradjunk gyerekek! 

Fekete István 1900. január 25-én született Göllén. Az akkori szokás szerint szüleitől kemény nevelést kapott. Az elemi iskola négy évét szülőfalujában, az ötödiket már Kaposváron kezdte el egy polgári fiúiskolában. Ahogy Vuk is a regényében, az első „vadászélményeit” már nagyon fiatalon szerezte. 17 évesen önként bevonult katonának, majd 1919-ben káplárrá (tisztes, azaz őrvezető, tizedes, szakaszvezető – a szerk.) nevezték ki. Habár 1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, szíve visszahúzta a dunántúli vidékre, így hamar abbahagyta debreceni tanulmányait. 

Egy évvel később a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. Iskolájának befejeztével Bakócára költözött, ahol megismerkedett Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én összeházasodott. Fiatal feleségével ezt követően Ajkára költöztek, ahol Fekete vezető gazdatisztként kapott állást. Ebben az időszakban két gyermeke született: Edit és István. 

Úgy érezte, hogy többre hivatott, mint csupán egy gazdatiszti karrier. Eleinte a Nimród című vadászújságba írt szakcikkeket, és megosztotta vadászélményeit. 1934 körül ébredt rá, hogy életét az írásnak akarja szentelni. Ekkor ismerkedett meg Csathó Kálmánnal, aki a mentora, és egyben életre szóló barátja is lett. 1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumá-t: regénye elsöprő sikert aratott, és bezsebelte az első helyezést. 1936–1945-ig az Új Idők című folyóirat szerzőgárdájába tartozott mentorával együtt, miközben írásai egyre inkább jelentek meg más lapokban is, ezzel egyre nagyobb hírnevet adva Fekete Istvánnak. 

1940-ben a Kisfaludy Társasághoz került, számos más, elismert magyar irodalmárral karöltve. A politikai cenzúra miatt művei nem kerültek kiadásra, így 1951-ig, amikor is tanári állást kapott, nehezen tudta csak eltartani a családját. Tüskevár című regényével 1960-ban József Attila-díjat nyert. Több regényéből készült sikeres film, megfilmesítették például a Bogáncs és a Tüskevár című regényeit is. Hetvenedik születésnapjához közeledve méltónak találták a Munka Érdemrend arany fokozatára. Ám ezt a díjat nem élvezhette sokáig: 1970-ben szívinfarktus következtében vesztette életét, amelyet az évtizedeken át tartó dohányzás okozott. 

A kedves, magyar írónk számos alkalommal csal a mai napig mosolyt nem csak a kicsik, de a nagyok számára is. Ennek felidézésére szeretnék egy pár kevésbé ismert regényét ajánlóba adni a téli napokra.  

Csí (1940) 

Ez a cseppet sem boldog regény egy fecskepár, Csí és Vit történetét meséli el, akik nagy útra készülnek: a tengerpart melegét lassan maguk mögött kell hagyniuk, és haza kell térniük Magyarországra. Vit szárnya azonban megsérül, és Csínek hátra kell hagynia asszonyát. Ahogy múlik az idő, Vit hűségesen várja vissza párját: ám közben rádöbbennünk a természet kegyetlen öntörvényűségére. 

Kele (1955) 

Kele, a sebesült gólya nem tud társaival Afrikába repülni, így hazánkban marad – bár félénk, egy férfi magához veszi, és lassan összebarátkozik a ház állataival is. Fekete István regénye bemutatja a falusi világ és a vadon szimbiózisát, a tökéletes harmóniát, amely összekapcsolja ezen látszólag különböző életformákat. 

Téli berek (1959) 

A jól ismert Tüskevár regény szereplői által az olvasó ezúttal a Kis-Balaton téli világát ismerheti meg. Szereplőinket itt is Matula bácsi veszi szárnyai alá, és megtanítja őket rókára vadászni és horgászni. Bütyök és Tutajos tapasztalatokkal gazdagodva érkeznek vissza a városba a karácsonyi kalandok után. 

„Elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az égalján, de a kertek öreg fái alatt (…), a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.” – Fekete István: Kele (1955)