Kevés esemény tölti meg úgy a világsajtót, a hívők képzeletét és a laikusok kíváncsiságát, mint egy új pápa megválasztása. Az elmúlt évtizedekben a pápaválasztás titokzatossága eltűnt – kamera követi a bíborosokat, élő közvetítés szól az eseményekről, s ilyenkor a Vatikán zárt falai között játszódó intrikák hirtelen az egész világ közös ügyévé válnak.
Paolo Sorrentino 2010-es évek végén két sorozatban is foglalkozott a Vatikán zárt falaival: Az Ifjú Pápa (2016) és Az Új Pápa (2020) új, merész köntösbe mutatják be ezt a különleges világot. Sorrentino világában pápa nem csupán spirituális vezető vagy érinthetetlen szimbólum: egyszerre traumatizált ember, modern ikon, politikai báb és önkereső hős. Most, amikor a világ ismét új pápára vár, talán ideje kicsit felidéznünk a két sorozatot.
Az Ifjú Pápa
A tízrészes Az Ifjú Pápa az első amerikai pápáról, Lenny Belardóról (Jude Law), azaz XIII. Piuszról szól, akinek megválasztását kompromisszumos figurának szánja a vatikáni elit – ám ő váratlanul független, nyers és váratlanul ultrakonzervatív vezetővé lép elő. Lenny személyisége egyszerre szorongó gyermek és hideg uralkodó. Gyerekkori traumái (árvaság, szeretethiány) mélyen meghatározzák pápai identitását. A sorozat nagy kérdése: elég-e egy vezér akarata és rejtett szenvedélye ahhoz, hogy megreformálja az egyházat egy globalizált világban? Vagy épp akarnok személyisége vezet a teljes elszigeteltséghez?
Sorrentino nagystílű rendezése egyaránt használja a monumentális vatikáni tereket és a bensőséges, pszichologizáló történetmesélést. A popkultúra, a divat, sőt, a reklámnyelvezet motívumaival is él – XIII. Piusz pápasága vizuális látványosság, magánmitológia, egyúttal kritikai parabola a 21. század spirituális és hatalmi bizonytalanságairól.
Az Új Pápa
A folytatásban Sorrentino tovább viszi korábbi gondolatát. Míg az első sorozat a hatalom és az azzal járó magányt boncolgatja, addig a második évad szerepét betöltő minisorozat a hatalom ürességére és a hit válságára világít rá. Az első évad záróképein XIII. Piusz egészségi állapota váratlan fordulatot vesz, s a Szentatya kómába esik. Ez teret nyit a modern média stratégiákkal egymás ellen forduló bíborosoknak, s a történet középpontjába egy új pápa, John Malkovich által megformált Sir John Brannox (III. János Pál) karaktere kerül. Az angol arisztokrácia eleganciájával megáldott, intellektuálisan finom, ugyanakkor törékeny és szorongó II. János Pál olyan pápát jelenít meg, aki már nem hisz a totális tekintélyben – bizonytalansága, alkalmazkodása és filozofikus gondolkodása szöges ellentétje elődjének.
Az Új Pápa évad egyszerre folytatja a személyes drámák és a mélyen szatirikus társadalomkritika hagyományát: a vatikáni palotákban a szent és a profán, a hit és a showbusiness, a magány és az exhibicionizmus keveredik. Sorrentino karakteres stílusa – álomszerű képsorok, feszes párbeszédek, ikonikus zeneválasztás – gondoskodik róla, hogy egyetlen pillanatig se feledjük: a hit örök kérdései ma sem oldhatók meg pusztán intézményi szinteken.
„Láthatóság” csapdája
A láthatóság csapdája – bármilyen romantikusan is hangzik – korunk egyik nagytársadalmi dilemmáját tárja elénk. A privát szféra és a közéleti szerep határai elmosódnak. S ez nemcsak a pápákat érinti ez: a korunk influencerei, a politikusok, és mi „hétköznapi” Facebook-felhasználók mind a láthatóság bilincseiben élnek. Az „átláthatóság” jelszavában ott bujkál a megfigyelés és megfelelés kényszere, a trendek követése és botrányok mögötti szorongás.
Sorrentino művei így nemcsak az egyházi hatalom kritikái. Azt is üzenik: bármilyen pozícióban vagyunk, a túlzott láthatóság lecsupaszít, embertelenít. A hatalmi, társadalmi struktúrák krízise összefonódik a személyes identitás válságával.
Az utóbbi évek hashtag mozgalmai, a transzparencia körüli viták, az adatvédelem és magánszféra kérdései mind visszhangzanak a sorozatok ívében. Sorrentino felkínálja a kérdést: hogy lehet élni, dönteni, szeretni vagy éppen hinni egy olyan valóságban, amelyből eltűnt a privát tér védernyője?
