Mindannyiunk életében eljön a nap, amikor újabb mérföldkőhöz érünk – legyen az akár az első lépéseink gyermekként, az első párkapcsolat tizenévesként, vagy az első igazi megmérettetés, az érettségi, amely rádöbbent minket arra, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a felnőtté válás fájdalmas és visszafordíthatatlan folyamatához. Egy idő után el kell hagynunk a biztonságot nyújtó családi fészket, szüleink védelmező szárnyát, és ha bizonytalan léptekkel is, de a felnőtt lét ösvényére kell lépnünk. Ám az utóbbi időben valami megváltozott: az előző generációban megszokott, széles társadalom által elfogadott „határidők” kitolódtak, a jövő bizonytalanabbá vált a fiatalabb nemzedék számára, akik nehezebben birkóznak meg az ismeretlennel. Hogyan változott a felnőtté válásról kialakított kép a kultúrában, és mi lehet az oka a társadalmi változásnak?
Alkotók százait foglalkoztatja a pszichológiai és erkölcsi fejlődés folyamata, ennek bemutatása, emiatt a műveik középpontjába gyakran egy gyermeket vagy fiatalt helyeznek, akinek felnőtté válást követhetjük végig – gyakran merítve a szerző személyes tapasztalataiból. A coming-of-age stories, azaz a felnövéstörténetek, bár más formában, de évszázadok óta jelen vannak a kultúránkban. Habár a klasszikus értelemben vett fejlődésregények (Bildungsroman) a 18. és 19. században élték fénykorukat (olyan szerzők műveivel, mint Laurence Sterne, Charles Dickens és a Brontë nővérek), már korábban, a 12. században is fellelhetőek törekvések az emberi személyiségfejlődés letérképezésére. A fejlődésregények pedig a mai napig töretlen sikert aratnak: az olvasók kedvükre válogathatnak olyan írók repertoárjából, mint Stephen Chbosky, Susanna Kaysen, vagy akár Kazuo Ishiguro.
Ám a modern felnövéstörténetek inkább a filmvásznon arattak jelentős sikert. Képtelenség teljes listát írni arról, hogy hány tinifilm és -sorozat készült az 1930-as évektől kezdve, ami jól bizonyítja, hogy mekkora népszerűségnek örvend a kamaszok és fiatalok lélekfejlődésének bemutatása, hogy ez a liminális állapot mennyire fontos és szükségszerű az egyén életében. Pár alkotást azonban kiemelnénk a 20. század felnövéstörténetei közül, többek között a Nulladik órát (1985), a Holt költők társaságát (1989) és a Spinédzsereket (1995). Ugorjunk előre húsz-harminc évet: talán elsőre nem is gondolnánk, de a 20. században is hasonló problémákkal kell megküzdenie a fiataloknak, mint az előző évszázadban. Megfelelni nemcsak a szülők, hanem a társadalmi normák elvárásainak – megfelelni magadnak, a barátaidnak, megtalálni a saját identitásodat. Legyen elképzelésed a jövőről, de a tanulás ne menjen a kapcsolataid rovására; szórakozz, de ne túl sokat, ne túl hevesen. Ezek mind-mind olyan témák, amelyek között nehéz megtalálni az egyensúlyt és a helyes utat. Ilyen és ehhez hasonló témákat dolgoz fel többek között Kelly Fremon Egy magányos tinédzser (2016) és Greta Gerwig Lady Bird (2017) című filmje.
Az előbbiekben felsoroltak között azonban fellelhető egy igazán feltűnő hasonlóság: mind-mind kizárólag középiskolás korosztályra fókuszálnak. A 2010-es években megjelent azonban egy újabb zsáner, amely inkább azokat a húszas éveikben járó fiatal felnőtteket veszi célba, akik már az egyetemi éveiken túl vannak, és keresik a helyüket a nagyvilágban. Bár jogilag már felnőttek, mégsem érzik magukat komfortosan – bele-belekezdenek karrierutakba, csaponganak a párkapcsolatukban, jól ismert baráti társaságaikban idegennek érzik magukat. A delayed adulthood, azaz a késleltetett felnőttkor kifejezés egyáltalán nem gyerekességre, úgymond „lustaságra” utal, sokkal inkább arra a félelemre és bizonytalanságra, amelyet a felnőttkor vonz magával, és amellyel a fiatal generáció kénytelen szembenézni, amikor a bekapcsolódnak munkaerőpiacba. Mintha megtorpannának a felnőttkor küszöbe előtt, és könnyes szemmel visszafordulnának – „csak hadd maradjak még egy kicsit ott, ahol biztonságban érzem magam.” Greta Gerwig Frances Ha (2012) és Joachim Trier A világ legrosszabb embere (2021) című filmekben mind megjelenik a pénzügyek miatti mindennapos aggodalom, az interperszonális kapcsolatok elhidegülése, a nemi szerepekre irányuló társadalmi nyomás és a nagyvárosi élet okozta elidegenedés is.
Ám jogosan tehetné fel az olvasó a kérdést: mi változott az előző generációkhoz képest? Hiszen valószínűleg szüleinknek és nagyszüleinknek is ugyanennyi (ha nem több) nehézséggel és bizonytalansággal kellett szembenézniük, mint nekünk a 21. században. A The Atlantic egyik felmérése szerint ugyanis a mai, fiatal generáció hasonló ütemben éri el a társadalom által kialakított mérföldköveket – főiskola, egyetem befejezése, a családi fészek elhagyása, munkavállalás, letelepedés egy hosszútávú kapcsolatban, gyerekvállalás –, mint például a baby boomerek a 70-es, 80-as években. Így az a feltevés, hogy a mai generáció bármiben is gyengébb, elmaradottabb lenne elődjeinél pusztán csak sztereotípiákon, nem a valóságon alapszik. Nancy E. Hill és Alexis Redding továbbá bebizonyították, hogy a legtöbb krízishelyzet egy generáció jövőképéről akkor alakul ki, amikor a környezetében is jelentős változások következnek be – ilyen volt például a vietnámi háború is. Ugyanakkor a fordítottja is igaz, hiszen a második világháborút követő időszakban megnőtt a jól fizető állások, munkahelyek száma, így mindenki számára nyílt lehetőség egy jobb jövő eléréséhez. A mai politikai, szociális, gazdasági környezet azonban nem nyújt megfelelően stabil alapot a fiatal felnőttek életpályájához. Ahogy Hill és Redding fogalmaznak, ha úgy tűnik, hogy egy korosztály „nem nő fel” kellő gyorsasággal, a hiba nem bennük keresendő: sokkal inkább azok kérhetőek számon, akik a gazdasági és társadalmi bizonytalanság mögött állnak.
