Idén, március 20-án, tizedik éve ünnepeljük a Boldogság világnapját. A kezdeményezés Buthánból indult, itt vezették be először a bruttó nemzeti boldogság fogalmát a lakosság jóllétének mérésére. De mi is a boldogság? Egy igen összetett mentális állapot, mely laikusokat és szakembereket egyaránt foglalkoztat. Ennek alkalmából beszélgettem Happ Zsuzsával, a PTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék tanársegédjével, akinek kutatási területe a közeli kapcsolatok.
Pszichológusként mit jelent az ön számára a boldogság fogalma? Mióta foglalkozik a pszichológia a boldogság koncepciójával?
Úgy gondolom, sokféle különböző reprezentációja lehet az embereknek a boldogságról. Ha a gyakorlati oldalról nézzük, akkor – mint sok más esetben – az elméletnél is fontosabb, hogy megértsük, a kliens hogyan gondolkodik róla. A pszichológia irányzatai közül a pozitív pszichológia foglalkozik legtöbbet a boldogsággal, de ezen belül is különbözőképpen vélekednek róla az elméletalkotók. Seligman például szubjektív jóllétről beszél, aminek a megélésében több tényező is szerepet játszik, többek között az értelmesség élménye, a teljesítmény és a másokhoz való kapcsolódás. Ez egyébként számomra nem áll messze Freud azon kijelentésétől, hogy az egészséges ember az, aki tud dolgozni és szeretni.
Mennyire van beleszólásunk érzelmeink ilyen szintű irányításába? Érdemes keresni a boldogságot, vagy csak jön és megy magától?
A boldogságra, jóllétre vagy elégedettségre is igaz, hogy az átélésének minőségében és gyakoriságában több tényező is szerepet játszik: biológiai, személyiségbeli és környezeti egyaránt. Sok olyan tulajdonságot és attitűdöt ismerünk, ami az átélést nagyobb mértékben elősegíti, ilyen például az egészséges önértékelés, a belső motiváció, a belső kontroll túlsúlya, az adaptív megküzdési képességek, az alacsonyabb mértékű szorongás és a másokhoz való kapcsolódás képessége. Azt gondolom, érdemes keresni a boldogságot, de ne azt gondoljuk, hogy valamilyen titkos rejtekhelyen van, inkább a bennünk lévő útvonalakat kell megtalálnunk hozzá.
Amikor a boldogságról beszélünk, tekinthetünk rá életmódként, vagy helyesebb érzelmi állapotként hivatkozni rá? Mennyire gondolja hosszútávon fenntarthatónak?
Carl Rogers azt mondta, a jó élet egy folyamat, nem pedig egy állapot. Az intenzív érzelmi állapotok rövid idejűek. Azonban a beállítottságunk, amely segíthet könnyebben és gyakrabban átélni a boldogság és jóllét állapotait, lehet tartós, és érdemes dolgozni rajta.
A magyar nemzetről gyakran hallani a sztereotípiát, miszerint pesszimista nemzet. Mit gondol, mennyire számít a kulturális háttér, mentalitás?
Hiszek abban, hogy a társadalmi-kulturális környezetünk részben meghatározza a gondolkodásunkat, attitűdjeinket. Szinte már közhely, de a magyar történelem nagy eseményei gyakran nem sikertörténetek, hanem például levert forradalmak, elegendő csak a himnuszunkba foglalt balsorsra gondolni. Hosszasan lehetne erről beszélni és sokféle oldalról meg lehet vizsgálni, de biztos, hogy van egyfajta ismétlődő áldozatiság a történelmünkben. Érdekes lehet ezt párhuzamba állítani a közeli kapcsolatokon belüli áldozatszerepekkel, és az ehhez kapcsolódó fogalmakkal. Nyilván nagy egyéni különbségek vannak abban, hogy az emberek gondolkodásában mennyire erős és miként reprezentálódik a nemzeti – vagy akár kisebbségi, vagy kettős – identitásuk, mindenesetre ez is egyike azon tényezőknek, amik a személyiségünket formálják.
Milyen árnyoldalai lehetnek a boldogságnak? Szomorúság nélkül nincs boldogság?
Ez egy fontos téma: a pszichológia alapvetése, hogy nem zárhatjuk ki a negatív érzelmeinket, sokkal inkább az a fontos, hogy elfogadjuk és megértsük őket, de ne hagyjuk, hogy kizárólagossá váljanak. A toxikus pozitivitás – vagyis amikor valaki teljesen ki akarja zárni a negatív érzelmeket és gondolatokat – nagyon káros tud lenni a személyre és a környezetére is, gyakran jár együtt bűntudattal, szégyenérzettel vagy áldozathibáztatással, ráadásul nem fenntartható, mert a negatív érzelmek, ha más úton is, de megjelennek. Gyakran pedig éppen a negatív érzelmek segíthetnek bennünket abban, hogy erőfeszítéseket tegyünk egy helyzet megváltoztatására, ezért is érdemes foglalkozni velük.
Ha az önkifejezésre gondolunk valamilyen művészi értelemben (képzőművészet, irodalom, zene) mi lehet az oka annak, hogy sokkal inkább negatív élményeinkből, érzéseinkből merítünk, nem pedig a boldogság könnyedségéből?
Erről eszembe jutott egy történet Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvéből: az egyik szereplő elutazik egy indiai ashramba, ahol tíz nap gyakorlás után megtanul órák hosszat meditálni, és eljut abba az állapotba, amikor úgy érzi, tökéletes egyensúlyban és békében van a világgal. Ezen a ponton be is fejeződik számára az utazás, mert azon kezd gondolkodni, mi értelme az életnek, ha nincsenek benne nagy örömök és jelentős fájdalmak, miből születnének akkor például az irodalmi vagy zenei művek. Érdekes kettősség, hogy míg az alkotás örömét, a flow állapotot a boldogsághoz társítjuk, addig maga az alkotás motivációja gyakran valamilyen hiányállapot vagy veszteségélmény. Az egyik pólusú, nagy intenzitású élmény tehát előremozdíthat egy másikat. Persze az ilyenfajta kreatív önkifejezéshez is szükséges a negatív érzelmek valamilyen szintű feldolgozása, hiszen a krízisek mélypontjain nem igazán vagyunk képesek az alkotásra.
Az, hogy valakinek mi okoz örömet, mi teszi boldoggá, elég szubjektív. Az ön számára mi az, ami kiváltja ezeket a pozitív érzéseket?
Úgy gondolom, hogy a boldogság a kis dolgokban lakik. Nagyon szeretek például apró, különleges részleteket vagy szabálytalanságokat észrevenni és fotózni a környezetemben. Sok pozitív érzelmet tudok átélni zenehallgatás közben, de egy jó könyv vagy film is nagyon meg tud mozgatni. És persze a fontos kapcsolódások másokhoz, a közös élmények, a jó beszélgetések. Az is örömmel tölt el, amikor a hallgatókkal kreatívan tudunk együtt gondolkodni az órákon.
Fotó: Arató Ágota
Grafika: Buda Klaudia
