Az abszint az egyik legizgalmasabb történetű szesz, amelyet legendák, tévhitek, féligazságok sokasága övez. Az utóbbi évtizedben érezhető volt némi elmozdulás az abszintról szóló diskurzusban, és bár a folyamat az ismeretek bővülése felé mutat, még ma is sokszor találkozni olyan állításokkal, hogy az abszint hallucinogén vagy mérgező.
A „zöld tündérről” szóló hiedelmek közötti eligazodáshoz egy – a szó legnemesebb értelmében – amatőr szakértőt, az Abszint.com szerkesztőjét, Oláh Ádámot választottam.
Szerinted mi a három legfontosabb tévhit az abszinttal kapcsolatban?
A legfontosabb az, hogy az abszint rövidital, miközben a valóságban ez egy koncentrátum: illóolaj-tartalma miatt palackozzák ilyen magas alkoholtartalommal, így pedig sokkal töményebb íze van, mint bármelyik másik égetett szesznek. Fogyasztani jeges vízzel, 11-12%-ra hígítva szokás. 50-80%-osan inni olyan, mint megenni az instant kávéport vagy nem hígítani a szörpöt.
A második tévhitcsoport az abszint állítólagos pszichoaktív hatásaihoz kapcsolódik: ilyenek nemcsak hogy nincsenek, de még a századfordulón, a betiltása idején sem vádolták ezzel. Az abszintizmust a századfordulón úgy írták le mint az alkoholizmus súlyosabb változatát. De ez a magyarázat már a korabeli tudományos közeget sem elégítette ki, és sok olyan kritika érte az elméletet, hogy nem tud világos különbséget tenni az abszintizmus és az alkoholizmus között.
Sokan beszélnek arról is, hogy az abszintnak ma lebutított változatát gyártják csak, és autentikus abszinthoz jutni lehetetlen. Ebben annyi igazság van, hogy rengeteg a hamisítvány, de az már tévedés, hogy csak ilyenhez lehet hozzájutni.
(Akit a különféle tévhitek bővebb, szisztematikus cáfolata érdekel, itt olvashat róluk Oláh Ádám tollából.)
A hamisítványok közül léteznek olyanok, amiknek van élvezeti értékük, vagy ezek kizárólag az absinthe hívószó miatt piacképes termékek?
Van egy-kettő, amit kóstoltam, és nem volt rossz, de irreális áron is lehet kapni belőlük pocsék darabokat, amik ráadásul nem is hasonlítanak az abszintra. Meg szerintem nem érdemes olyan italba ruházni, aminek a gyártója annyira sem veszi komolyan magát, hogy azt tegye a palackba, ami rá van írva.
Van az abszintnál félreértettebb ital? A kérdés nem költői, tényleg érdekel, tudunk-e párhuzamokat mondani arra, hogy egy ital közvélekedésben betöltött szerepe és a története, hagyományos fogyasztási módja között ekkora szakadék van.
Nem létezik még egy ital, amiről ilyen sokan hallottak már úgy, hogy még nem találkoztak vele. Olyan példák vannak, hogy valamilyen szeszt nem olyannak ismernek, mint amilyen egy minőségibb darab, például a tequila vagy a törkölypálinka esetében.
A tequilánál megáll az az analógia is, hogy – az abszinthoz hasonlóan – marketingtevékenységnek köszönhetően változtak meg a hozzá fűződő fogyasztási szokások? Gondolok itt a sóra meg a citromra, fahéjra és narancsra, az abszintnál pedig a lángoló cukros szertartásra.
Nagyjából igen, és felmerül az a kérdés – ahogy az abszint esetében is –, hogy a tequila lehetett-e volna igazán népszerű ital, ha nincs hozzá ez a sós-citromos cirkusz, és megpróbálják önmagában értékelni a fogyasztók.
A tequila egyébként annyira sikeres dobás lett, hogy vannak olyan mexikói párlatok, amelyek a tequila farvizén evezve tudtak nagyobb népszerűségre szert tenni, például a mezcal.
Annak vannak kukacok az üvegében, nem?
De. Ez is egyfajta marketingfogásnak tekinthető, amitől érdekesebbnek tűnik az ital.
A tequila és az abszint között tényleg fennáll az a hasonlóság, hogy a fogyasztás módjával próbálták izgalmasabbá tenni őket. Ezeket a rituálékat főleg bartenderek terjesztették el. Az abszint meggyújtása a betiltása előtti időben ismeretlen volt – egyetlen fénykép, festmény vagy feljegyzés sem tanúskodik róla.
Hol tart jelenleg az abszint rehabilitációja? Látsz érdemi változást az elmúlt években? Gondolok itt az ismeretterjesztésre, a köztudat abszintképére, illetve a törvényi szabályozásra.
Nagyon lassú folyamatról van szó. A 2010-es évek elején sokkal inkább napirenden volt ez a téma: ekkor jelentek meg újra valódi abszintok a piacon, egyre kiforrottabbak lettek a receptek, és egy szűk körön belül felfutott a fogyasztás is. Ez a változás mára lelassulni látszik.
Ami a törvényi szabályozást illeti, 1988-ban az Unió kezdeményezte az európai országok abszinttilalmainak összehangolását. Meghúztak egy orvosi szempontok alapján meghatározott tujontartalom-maximumot (a tujon az abszint egyik fűszernövényében, a fehér ürömben található mérgező anyag – a szerk.), és rájöttek, hogy szinte az összes abszint ez alatt van. Ennek hatására Európában elkezdték eltörölni az abszinttilalmakat.
Az a probléma viszont nem oldódott meg, hogy nem szabályozták törvényileg, mi az abszint. Ez ahhoz az abszurd helyzethez vezetett, hogy a kilencvenes években előbb terjedtek el a hamisítványok, mint a valódi abszintok.
Hogy látod, elsősorban felülről, jogi szabályozás útján vagy alulról, a fogyasztóközönség edukálásával reálisabb célkitűzés az abszint teljes rehabilitálása?
Felülről biztosan egyszerűbb lenne, de – főleg a hamisítványok gyártóinak lobbitevékenysége miatt – nem sok realitása van. A fő probléma az, hogy az abszint még mindig nem népszerű ital, így pedig nehéz kikényszeríteni, hogy ne nevezhessenek bármit abszintnak.
Milyennek látod az ismeretterjesztésben betöltött szerepedet Magyarországon? Milyen fórumokon végezted ezt a tevékenységedet? Ismersz másokat itthon, akik ugyanezzel foglalkoznak?
Egy évtizede követem az online teret, figyelem, hogy ki mit ír az abszintról. A cikkek minősége rengeteget javult. Az első dolgom az abszint magyar nyelvű Wikipédia-cikkének elkészítése volt, hiszen ezt az oldalt olvassák a legtöbben, akik tájékozódni akarnak. 2013 nyarán volt egy Van Gogh-kiállítás a VAM Design Centerben, ahol kétszer tartottam előadást a témában. Ezek mellett az Abszint.com szerkesztésén dolgoztam.
Olyat, aki itthon komolyabban foglalkozik a témával, nem ismerek – szóval feltételezem, hogy ha volt valami változás, az hozzám és külföldi cikkekhez köthető.
Téged mi indított arra, hogy ennyit foglalkozz ezzel a kérdéssel? Előbb volt meg az ital szeretete, és ebből következett a szakmai érdeklődés, vagy a tudományos kíváncsiság megelőzte a „gyakorlatot”?
Volt az abszintnak egy misztikuma, ami a húszas éveimben nagyon megfogott: legális összetevőkből készül, amelyekhez ráadásul nagyon olcsón hozzá lehet jutni, és rengeteg legenda lengi körül. De nagyon hamar elkezdett tudományos szempontból is érdekelni a kérdés. Belemélyedtem a szesziparba, a társadalomtörténetbe, ezen belül az alkoholizmus történetébe. Nagyon összetett témáról van szó, amit nem lehet egyetlen szemszögből megérteni, ezért igyekeztem körbejárni minden tudományterületet, ami ehhez kapcsolódott, és egy idő után érdekesebb volt tanulni és olvasni, mint abszintozni.
Például sokan kihagyják az elemzésből azt a szempontot, hogy a 19. század második felében Európa-szerte össznépi alkoholizmus tombolt, és Franciaországban ennek lett az áldozata az abszint. Megvolt a bűnbak nálunk is: Magyarországon népszerű volt az az elképzelés, hogy a delirium tremenst (alkoholistáknál jelentkező reszketéssel járó alkoholmegvonásos tünetegyüttes, mely kórházi kezelést igényel – a szerk.) a krumpliszesz okozza. Ma már tudjuk, hogy maga az alkohol a bűnös.
Minden alkoholhoz szoktunk társítani valamilyen specifikus hatást, amely megkülönbözteti a többi italtól. Nekem úgy tűnik, az abszintra az ihlető, tudattágító szesz képzete ragadt rá leginkább. Ez tudományosan mennyire igazolható? Úgy általában kimutatható, hogy a különféle alkoholos italok hatása különböző, vagy csak kulturális képzettársításokról és fogyasztói előítéletekről van szó?
Huszonévesen mi is úgy éreztük, hogy a fehérbortól filozofálunk, a vörösbortól táncolunk, a vodkától hülyék vagyunk, de utólag kínosan egyértelmű, hogy ezeket csak a kulturális előítéleteink miatt éreztük így.
Annyiban eltérhet a különböző italok hatása, hogy mindegyik más véralkoholszint-görbét rajzol, egyrészt az alkohol-, szénsav- és cukortartalmuktól, másrészt az adagolásuktól függően. A szénsavas ital gyorsabban, a cukros lassabban szívódik fel. Specifikus hatás viszont nem mutatható ki: nem lesz az egyiktől jobb, a másiktól rosszabb kedved.
Az egyik legérdekesebb toposz, hogy az abszintot a művészek italának tartják – főleg a századforduló francia modernségére szoktak itt utalni. Ezek mennyire megalapozott képzettársítások, és mennyire utólagos, a történelmi emlékezet által konstruált mítoszok az abszinttal kapcsolatban?
Ez egy erősen túlmisztifikált kapcsolat, persze azért nem alaptalan. Az abszint az 1840-es években kezdett el elterjedni Párizsban, az 1860-as évekre lett igazán divatos, és tény, főleg a bohém művészek körében. Utána viszont annyira népszerű lett, hogy minden társadalmi osztály hozzájutott, és mindenki italává vált.
Sok festmény örökítette meg az abszintot, ezeknek két fajtája volt: az egyik magát az alkoholizmust ábrázolta, a másik az abszintivás jelenetét örökítette meg. Sok művészre aggatják rá utólag, hogy abszintivó volt, ami sok esetben nem megalapozott. Például Edgar Allan Poe-ról szeretik azt gondolni, hogy abszintozott, mert jól illene a gótikus stílusához, de az ő korában még nem volt elterjedt az ital. Oscar Wilde mondta, hogy nem szereti az abszintot, de olyan jól megy az imidzséhez, hogy kár lenne kihagynia.
