Talán sokan emlékszünk még arra a pillanatra, amikor izzadó tenyérrel, százszor megigazított cipőben megtettük legelső bizonytalan vagy éppenséggel túlságosan magabiztos lépésünket egy korcsolyapálya karcosra csúszkált jegén. Azóta, még ha nem is váltunk profi jégkorcsolyázóvá, sokunkat magával ragadott ez a különleges téli hobbi, hiszen a jégen csúszkálva egyszerre érezhetjük át a tél örömét és átfagyott ujjainkat a gőzölgő poharunk köré fonva a zordságát is. De vajon mégis hogyan alakult ennek a népszerű téli sportnak a története, és miben rejlik a varázsa, amely évről évre a jégre csalogatja a korcsolyázni vágyókat?
A jégkorcsolya története meglepően messzire nyúlik vissza. A skandináv népek, akik igyekeztek alkalmazkodni a zord időjáráshoz, és kihasználni a hosszú telek adta lehetőségeket, már a 4. századtól kezdve készítettek korcsolyákat. A legelső őskorcsolyák a jégen való közlekedést voltak hivatottak megkönnyíteni, kezdetleges kinézetükkel pedig meglehetősen távol álltak a ma ismert fehér, fűzős cipőktől. A finnek első csúszó csontos korcsolyái tehén vagy ló fényesre csiszolt lábszárcsontjából, esetleg fadarabokból készültek. A finnek a lábukra erősített szerkezeteiket hosszú, hegyes botokkal hajtották előre a jégen.
Később, a 13-14. század környékén a hollandok jöttek rá arra, hogy ha ezekre az eszközökre éleket is csatolnak, bele tudnak vágni a jég felszínébe, amivel otthonosabbá és egyben hatékonyabbá tehetik a mozgást. Azóta is a hollandok alapötlete határozza meg a korcsolya felépítésének legfőbb jellegzetességét, a megélezett cipők miatt válik minden jégpálya előbb-utóbb havassá és karcossá. A holland találmány óta persze rengeteg változtatáson estek át a korcsolyák. A korábban fából és vasból készült darabokat felváltották a fém-, majd acélmodellek. Ezek még csupán cipőre felcsavarozható, élezett talpak voltak, amit az alsóbb társadalmi csoportokban még a valódi korcsolyacipők megjelenése után is sokáig használtak. A ma ismert lábbelik csak az 1800-as évek végétől kezdtek terjedni a vagyonosabb lakosok körében.
Ugyan az emberek már évezredek óta igyekeznek meghódítani a jeget, minden jel arra mutat, hogy az eltelt évek alatt bizony a jég is meghódította az emberek szívét. A korcsolya szeretete végigkísérte a kemény teleket, és ami kezdetben még csak a mindennapok megsegítését szolgálta, hamarosan szórakozássá vált, majd versenysporttá fejlődött. A történelmi feljegyzések szerint a jégkorcsolya már Kínában a Song dinasztia idején is népszerű hobbinak számított, és a Csing uralkodócsaládnak is kedvelt időtöltései közé tartozott. Ha minden igaz, Viktória királynő karácsonyának is része volt a korcsolyázás, habár leginkább férje, Albert herceg rajongott ezért a sportért. A királynő jobban szeretett a szánjában ülve részt venni a csúszkálásban, miközben a herceg maga előtt tolta őt a jégen.
Angliában a 16-17. századtól kezdve rendeztek kisebb műkorcsolyaversenyeket, Magyarországon viszont csak 1871 januárjára tehetjük ennek a téli sportnak a kezdetét, amikor is egy tehetséges amerikai műkorcsolyázó fellépései nyomán hazánkban is elterjedtek a versenysport alapjai. A magyar műkorcsolya gyorsan fejlődött, és hamarosan nagyobb sikereket is hozott, az 1900-as évek elején több világbajnoki címet is bezsebelhettek a magyar sportolók, a téli olimpiai játékokon pedig két ezüst- és négy bronzérmet tudhatunk magunkénak. A sportág egyik legkiemelkedőbb nemzete mégis az orosz. Versenyzői számtalan díjat nyertek már világbajnokságokon, és az utóbbi évek műkorcsolyaversenyein is gyakran kerültek dobogóra.
Grafika: Rudas-Mekkey Csenge
