„Gyertek ide, fiaim, azzal a nyárssal! Rátűzöm a szalonnát, hogy szép megölőjeim legyenek!” – szólt a gazda a hosszúhetényi gyűjtés szerint a farsangolóknak a múlt században. De miért kellett nyársra tűzni a szalonnát, mi az a megölő, és miért lesz mindebből bárkinek is haszna? A válaszok a múlt századok hiedelmeiben keresendők.
Javában tart a farsangi szezon, amelynek az egyik legjelentősebb hazai rendezvénye Baranya megyéhez kötődik. A mohácsi busójárás maszkos, télűző szokása sokác (Bácska, Baranya és a hajdani Szlavónia területén élő, kisebb délszláv népcsoport) hagyományokból ered. A felvonulás 2009 óta az UNESCO szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján is szerepel, olyan további magyar elemek mellett, mint a matyó népművészet, a solymászat vagy a kékfestés. Ilyenkor a birkabőrbe bújt, kolomppal, kereplővel vonuló, nagy zajt csapó beöltözöttek hagyományosan állati vérrel festett maszkban temetik el a telet. Ez a szokás jól mutatja a vallási szertartások mellé beékelődő, inkább a népi megfigyelésekre, babonákra és hagyományokra támaszkodó farsangi időszak két jellegzetességét is: egyrészt az ijesztőre maszkírozott, rongyos ruhákba bújó emberek szerepét a tél elkergetésében, másrészt ezeknek a jelmezeknek, álarcoknak a viselése mögötti pszichológiai hátteret, a rejtettséggel együtt járó felszabadulás érzését is.
Lakodalmak a böjt előtt
A vízkereszttől húshagyókeddig tartó intervallum ugyanakkor korábban a tavaszvárás mellett a párválasztás időszaka is volt. Ekkor rendezték meg ugyanis a farsangi bálokat – amelyek helyszínt biztosítottak a társadalmi érintkezésnek –, és a paraszti házasságok jelentős része is ekkor köttetett. A lányok bokrétát adtak a legények kalapjára, azokat, akik pedig még nem mentek férjhez, megcsúfolták. Baranyában is jellemző volt a tuskó- vagy rönkhúzás tradíciója, amely azt jelentette, hogy a vénlányok ajtajához egy korábban hangosan, az utcán végighúzott tuskót kötöttek, ezzel egybekötve pedig tréfás esküvőket tartottak. Mindennek summáját az itt gyűjtött népdal is őrzi:
„Elmulott a rövid farsang, de mi azt nem bánjuk,
sirassák a lányok itthonmaradások,
kiknek a nagy méreg miatt ráncos az orcájok.”
A bőség időszakának kezdete
A különböző országos és helyi népszokásokban természetesen a termékenység központi szerepet játszott. Ócsárd községében például az volt a szokás, hogy a farsangolók – a házról házra járó, főképp legényekből álló csoportok – lába alá a gazdasszony kukoricát szórt, hogy sok csirkéje keljen ki, hasonlóan ahhoz, ahogy a letaposott kukorica is kikel. A farsangolók adománykérő, jókívánságokkal tűzdelt énekének egyik jellegzetes szövegrészletét Kákicson gyűjtötték:
„Hipp, hopp, fársáng! Itt ölték az ártányt,
nem adják a máját, csak a szalonnáját.”
Hosszúhetényben a gazda szalonnát tűzött a farsangolók éneke után a nyársaikra, hogy szép megölőjei, azaz hízói legyenek. De a farsangi időszakhoz kötődik Mátyás csukája is, az a hiedelem, miszerint a Mátyás napján, február 24-én fogott csuka az egész évi sikeres halászat előjele.
A medve és a farsang
Február másodika gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Ezen a napon ünnepli a katolikus egyház Jézus bemutatását a templomban. A naphoz köthető legfontosabb népi megfigyelés a medvejóslás. A régiek úgy tartották, hogy ha ezen a napon a medve kijön a barlangjából, és meglátja az árnyékát – vagyis az idő szép –, akkor megijed, majd visszacammog aludni. Ebből arra következtettek, hogy a medve tudja, még sokáig fog tartani a tél, továbbra is hideg lesz. Ha viszont a medve kint marad, az az idő enyhülését vetíti előre. Ez a népi megfigyelés ma már Pécs városához is kötődik – hiszen az állatkertben is követni lehet, milyen időjárást jósol a pécsi medve. Azt is fontos megemlíteni azonban, hogy az állatkerti medvék nem számítanak a legmegbízhatóbb időjósnak, mivel egy részük a folyamatos táplálékellátás miatt egyáltalán nem alszik téli álmot.
Fotó: Guzsvány Réka
