Klinikai halál küszöbén

Egyszer mindenki találkozik egy olyan személlyel, aki akaratán kívül befolyásolja az életét. Nekem az egyik ilyen ember a mostani cikkem alanya, Tamás Balázs. Egy középiskolában koptattuk a padot és igaz, sosem mondtam neki, de mindig felnéztem rá. Arra is emlékszem, hogy tanított pár dolgot. Ezek közé tartozott az ágy melletti vércukormérés és a hagyományos vérnyomásmérés. Kórházi gyakorlatáról is hallottam, ahonnan az egyik kedvenc történetem róla az első újraélesztése. Így, az újraélesztés világnapjának hónapjában szerettem volna őt, valamint egy példás esetet bemutatni, így hatalmas öröm számomra, hogy ez a projekt létre jöhetett.

Célom, hogy az interjúalanyomat jobban megismerjétek, így most következő soraimban az ő gondolatait tolmácsolom:

„Tamás Balázs vagyok, sürgősségin ápoló, immáron négy éve. Azért kezdtem ápolónak tanulni, mert általános iskolában volt szerencsém részt venni az elsősegély csapat felkészülésében, majd imitátorkodni a városi versenyen. Ezután gondoltam úgy, hogy mentőautón tudnám elképzelni a karrieremet. Így kezdtem ápolónak tanulni, sajnos a sors nem úgy hozta, hogy kivonulóként dolgozzak. Elkeseredésemben nem tudtam mit akarok kezdeni magammal, de abban biztos voltam, hogy sürgősségi esetekkel szeretnék foglalkozni, így esett a választás egy városi kórház SBO-ára, ahol csodálatos éveket töltöttem el. Itt már az első évben elvégeztem az általános ápolói szakképzést, majd egy kis pihenés után elkezdtem a mentőtiszti főiskolát. Pár hónapja pedig lett lehetőségem a klinikai világ és egy magasabb progresszivitási szintű sürgősségin fejlődni. Utólag nem bánom, hogy nem vettek fel az OMSZ-hoz. Mostmár sokkal inkább az intrahospitális környezetben tudom elképzelni a jövőmet. Ezért a következő évtől a tanulmányaimat diplomás ápolóként fogom folytatni. A cél pedig a sürgősségis mester diploma megszerzése.”

Következő kérdés, ami elhangzott az maga a cikkem kardinális pontja, avagy Balázs első újraélesztése volt. Az akkori megéléseiről így vallott:

„Az első újraélesztésem még mindig tisztán él bennem. Éppen, hogy 18 évesek lettünk, amikor lehetőség nyílt az SBO-s gyakorlat teljesítésére, imádtam. A sok eszköz, amit előtte még nem láttam, az emberek, a változatosság, a kiszámíthatatlanság, a rend a káoszban fantasztikus volt! Egy nő volt -az arcát már nem is tudnám felidézni- OMSZ hozta, egyből a fektetőbe lett ágyba rakva. Lucas rajta, érdekes lilás nyakláncra hasonító elszíneződés a nyakán, olyan dolog, amit addig még csak a tankönyvben láttam leírva. Tüdőembólia, osztálytársammal csak néztük, hasznosat úgysem tudtunk volna csinálni, akadékoskodni meg nem akartunk. Mentős gépek le, sürgisek fel, ott akkor nem volt Lucas ezért maradt a manuális mellkas kompresszió. Ott láttam előszőr, hogy valakinek az artéria femoralisból (comb artéria) vettek vért, nem hittem a szememnek, hogy ilyen van. A mintát gyorsan a vérgáz analizátorba tették, olyan értékekről beszéltek teljes természetességgel, amiről azt sem tudtam eszik-e vagy isszák… Azt sem tudtam hová kapjam a fejem, ekkor a főorvos úr mellém állt és a fülembe súgta:” Csináltál már ilyet?” Ránéztem, azt se tudtam mire gondol, mint kiderült, a mellkaskompresszióra. Lányos zavaromban rávágtam, hogy videón kívül még nem is láttam, nyilván babán már többször is volt alkalom, de a tudat teljesen más. Aztán a szemembe nézett és azt mondta: Hát akkor itt a lehetőség és a betegre mutatott, én pedig éltem a lehetőséggel és megvolt az első olyan reanimáció, ahol én is segítettem. Felejthetetlen volt, mint ahogy az első sternum (szegycsont) és bordatörés is. Sajnos nem lehetett segíteni már a hölgynek az erőfeszítéseink ellenére sem.

Ezt követően kérdeztem, hogy hogyan csapódott ez a kimenetel le benne, erre ezt a választ kaptam:

„A tudat, hogy mindenki megtette a lehetőségeinkhez mérten a legtöbbet és hogy már nem tudtunk volna mást tenni érte nyugtató jellegű volt. Az is segített, hogy az eset után az ott dolgozókkal átbeszéltük és levontuk a tanulságokat majd segédkeztem a további ellátásban. Ez olyan keretet adott a történtnek, hogy nem negatív emlékként maradt meg nekem.”

Visszatérve a jelenhez, felmerült bennem, hogy ennyi év sürgősségi osztályos műszak után hány ilyen, vagy ehhez hasonló esettel találkozhatott:

„Azóta számos újraélesztésnél voltam már a team teljes értékű tagjaként is. Nincs két hasonló eset, volt részem 15 perces és közel 3 órás reanimációban is. Sajnos sok olyan példa van, amikor nem vezet sikerre a belefektetett energia, ezt a helyén kell tudni kezelni. Csodálatos az, amikor olyan emberekkel van lehetőség együtt dolgozni, akikkel az ilyen közös történéseket meg lehet beszélni, értékelni és konstruktív tanulságot levonni. Amikor pedig sikerrel zárul egy ellátás az mindig fantasztikus érzés, de nem szabad elfeledni, hogy ezek kiértékelése is legalább olyan fontos. Ha nincs mindig lehetőség mással, akkor magadban tapasztalatokat levonni és fejlődni, építkezni minden megszerzett eseményből. A későbbiekben pedig tovább osztani, tanítani azokat, akik még csak most kezdik el megismerni a szakmát.”

Záró gondolatnak pedig megkértem, hogy osszon meg egy jó tanácsot, mellyel mindenki, aki ezt látja gazdagodhat:

„Szerintem, amit fontos lenne tudnia azoknak, akik valaha ilyen szituációba kerülnek, akár egy laikus az utcán, vagy egy tanuló a kórházban, hogy ártani nem tudnak a mellkaskompressziókkal, ha már megpróbálják az már több mintha semmit sem tennének.”

Az utolsó gondolatra rákapcsolódva én is megosztanék egy gondolatot, melyet az elsősegély tanárom mond mindig „Halottnál nincs halottabb!” Így, akinek vannak fenntartásai, azzal, hogy az ellátás közben valamit elront, azoknak ez egy jel, hogy tegyék félre aggályaikat, hiszen pár törött borda ellenére lehet, hogy az érintett kap egy új esélyt az életre.

Sebők Virág

Forrás: Tamás Balázs gondolatai

Képek forrása: Pinterest

Hasonló cikkekért kattints a linkre: