A szorongásos depresszióról

Az ébresztő kíméletlen hangjára próbálom kinyitni a szemeimet, amikor meglátom a fali órát: reggel fél hét van. 16 órát aludtam egyhuzamban, de a testem ólomból van, az idegrendszerem pedig az alapfunkcióit is alig-alig látja el, mintha egy hete folyamatos ébrenléttel kínoznának. A tükröket elkerülöm készülődés közben, úgy vettem észre, amikor szembesülök a látványával annak, mennyire árnyéka vagyok önmagamnak, hirtelen még a megfelelési kényszerem sem tud rávenni, hogy kimozduljak. Ha bárki megkérdezné: nem, fogalmam sincs mit értek az alatt, hogy önmagam, mert nem tudom ő ki, hol lehet, mióta nincs itt és mikor jöhet vissza. Biztosan létezett, hiszen a szobám múzeumként mutat be mindent, ami ő: falaim tele a festményeivel, kedvenc filmjeivel, a polcok rongyos, nagyon szeretett könyveitől roskadoznak. De most valahogy élettelenül lepik be a kacatok a teret, vastagon áll mindenhol a por. Isten tudja mióta ott álló mosatlan ruhák és edények tarkítják a szoba padlóját, hiszen igyekszem minimalizálni a családommal való kontaktot: ők tehetetlennek érzik magukat az állapotommal kapcsolatban, nekem pedig bűntudatom van, amiért a megannyi problémájuk tetejében még én is fejfájást okozok.

Amikor legközelebb visszazökkenek a jelenbe és szünetel egy időre a belső, mindent túl üvöltő monológ, már 11 óra van és a suli pörgő, hangos és nyomasztó forgatagának kellős közepében találom magam. A következő órában számonkérés, és miután beüt a felismerés, a szervezetem fél másodperc alatt dönti el, valójában egy oroszlán kerget és nem egy tesztről van szó, amire egyébként készültem, tekintve, hogy ez az egyetlen aspektusa az életnek, ahol azt érzem, az én kezemben van a gyeplő. Pánikolva futtatom végig tekintetemet az engem körülvevő káoszon, és mintha szűkülne a tér, fogyna a levegő, az emberek vibráló jelenléte pedig olyan fojtogató, hogy a következő pillanatban már a folyosón igyekszem a mosdó felé, hiszen a zokogás a torkomban rövidesen utat tör magának.

Délután van, kinn állok az iskolaépület előtt egy csapat ember társaságában. Ők lennének a barátaim, azt hiszem, de valójában fogalmam sincs kik ők, mi tart minket össze vagy egyáltalán beszélgettem-e már valamelyikükkel őszintén. Ők a mindennapjaim szereplői, de most végig nézek rajtuk és kizárólag idegeneket látok, akik éppen hevesen beszélgetnek valamiről, amihez én akkor sem tudnék hozzászólni, ha nem a fejemben lettem volna az elmúlt 20 percben. Időnként nagyon vágyom rá, hogy be tudjak kapcsolódni, mint a többiek, én is érdekes, könnyed és szerethető legyek, de ami belőlem fakad, az ügyetlen és izzadságszagú. 

Majd hazafelé a buszúton üres tekintettel nézek ki az ablakon, az agyam pedig próbálja összefésülni az észrevételeket, hátha legközelebb lesz találkozási pont a külvilággal, de oly régóta próbálok ebbe beletanulni. Elfáradtam. Nem tudom megmondani mióta tart életem ezen fázisa, – sőt már fázisként sem illik rá hivatkozni –  olyan mintha soha nem is ismertem volna mást. Nem emlékszem, volt-e ennél jobb, volt-e bennem valami a tátongó üresség és a termeszek előtt. Termeszekként képzelem el a félelmeimet: megszámlálhatatlan mennyiségben foglalták el az agyamat, befészkeltek, és rohamtempóban elszaporodtak. Irtani őket felesleges időpocsékolás, annyi járatot fúrtak és akkora helyet jelöltek ki otthonuknak, hogy lehetetlen megmondani mi az, ami igaz és a sajátom.

Nyomasztó egy szorongásos depresszióval küszködő ember fejében lenni, mert nem csupán az örömérzet és a motiváció teljes hiánya jellemzi, hanem az emiatt érzett emésztő bűntudat és belső feszültség is elviselhetetlen hellyé teszi.

 Az elszenvedői egy olyan permanens állapotban élik mindennapjaikat, ahol egyedül a negatív önértékelés és a külső kritikák hangjai fogalmazódnak meg törvényként, a realitás beszűrődő napsugarai ostoba képzeteknek tűnnek, a tükör pedig egy szerencsétlen bohócot mutat számukra. Konstans belső nyugtalanság veszi el tőlük a lehetőséget a tisztán látásra, egyszerű döntések meghozatalára vagy a koncentrációra, ezért gyakran eredményezheti a pihenési spektrum két végletét: okozhat vészes alváshiányt, de lehet, hogy az illető krónikus fáradtságot tapasztal annak ellenére is, hogy a szükséges mennyiség kétszeresét gyűjti be. Elszigetelődnek a társasági élettől, amit egy fájdalmas kettősség táplál: egyszerre borzasztóan vágynak a valahova tartozásra és kapcsolódásokra, de nem találják a csatornákat, ahol ezt megtehetnék, így felületesnek és fárasztónak élik meg ezt. A belső érzelmi viharok, negatív gondolati spirálok és a folyamatos múlton való rágódás (rumináció) ingerlékennyé teszik őket. A gyakorta érzett pánik és reménytelenség ténylegesen felemésztheti az embert: előfordulhat hányinger, hasi panaszok, szédülés, légzési nehézségek, heves szívdobogás, izzadás és remegés. Az alváshoz hasonlóan az étkezésben szintén két véglet gyakori: fokozott vagy jelentősen csökkent étvágy lehet jele a túlélő módban élő testnek. Továbbá a folyamatos fejfájás, izomfeszülés és libidócsökkenés is jelei annak, ahogy az önutálat és a félelmek leépítik, majd elpusztítják a gazdájukat.

Fontos tisztázni, hogy mentális betegségről van szó, és nem a fiatalabb, elkényeztetett generációk “toporzékolásáról”. A háttérben szerepet játszhat öröklődés, hiszen több gén hatására alakul ki a stresszérzékenység, az érzelem szabályozásra való képtelenség és az idegrendszeri működés. Ezek tehát gombok, amik jelen vannak és a megtapasztalt környezeti hatások vagy benyomják őket, vagy nem. A gyermekkori élmények, átélt traumák, bizonytalan kötődés, túlzott kritika, tartós stressz, állandó konfliktusok a társas kapcsolatokban vagy olyan kognitív tényezők, mint a katasztrofizálás, rumináció és alacsony önértékelés mind-mind hezitálás nélkül tenyerelnek rá a “genetikai gombokra”.

Természetesen összetett biokémiai folyamatok dolgoznak eközben, de leegyszerűsítve a depresszió mögötti klasszikus magyarázat a monoamin hipotézis, ami szerint a monoamin neurotranszmitterek, főként a szerotonin, a noradrenalin és a dopamin csökkent mennyisége vagy működési zavara a ludas. Ezek az ingerület átvivő anyagok befolyásolják a hangulatot, a motivációt, az alvást és az érzelmi működést. Meghatározó még a GABA és a glutamát, amik szintén az idegrendszeri aktivitást szabályozzák, de tartós stressz esetén megváltozhat a kortizol szabályozása, ami hatással lehet az alvásra, hangulatra és a kognitív működésre. Mindez persze nem ad átfogó és részletes képet, illetve jelenleg is népszerű kutatási terület, igy nyitva marad a kérdés, nagy része vár még megértésre.

Ha magadra ismertél egy-egy aspektusban, esetleg a környezetedben valaki hasonló tüneteket mutat, mindenképpen szakértőhöz kell fordulni. Veszélyes az öndiagnózis, de elbagatellizálni sem szabad. A környezet ismerje fel, hogy a kritika és egy hatodik, klisés önfejlesztő könyv csak ront a helyzeten, és az egyetlen segítő kéz az empátia, az értő figyelem, a nyomás és ítélkezés mentes jelenlét. Legyünk ott érzelmi támaszként, és a határokat tiszteletben tartva igyekezzünk őket a terápia irányába terelni, ha nyitottak rá(!), hiszen nem kell és nem is igazán lehet ezzel egyedül megbirkózni. 

Ha nem találsz kiutat a gondolataid börtönéből, itt tudsz segítséget kérni, vagy csupán beszélgetni valakivel:

Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ): 116-123 (éjjel-nappal, ingyenes mobilról és vezetékesről is)

Kék Vonal (gyermekeknek és fiataloknak 24 év alatt, valamint felnőtteknek az ő érdekükben): 116-111 (éjjel-nappal, ingyenes)

S.O.S É.L.E.T. Szolgálat minden nap este 19-től reggel 7-ig érhető el a 06-80-505-390-es telefonszámon

https://pte.hu/hu/mentalhigiene/kilato

https://pte.hu/hu/mentalhigiene/diaktanacsado-kozpont

https://pte.hu/hu/mentalhigiene/tamogato-szolgalat

Grafika: Samarjai Lili