Miért unalmas unatkozni? -avagy hogyan alakult át a figyelmünk és az ingerküszöbünk ebben a rohanó világban

Tegye fel a kezét, aki meséltette a dédszüleit, nagyszüleit arról, miket csináltak fiatal korukban. Mesélték, hogy órákat töltöttek egyetlen levél megírásával, estéket egy hímzőkeret fölött, vagy nyarakat azzal, hogy katicákat kerestek a mezőn, míg vigyáztak az állatokra? A városiak mesélték, hogyan töltöttek órákat újságolvasással, fél napokat a kávéházban az embereket figyelve, vagy estéket a parkban sétálva? Őszintén, ti képesek lennétek ennyi ideig csak egy dologra figyelni, vagy hamar megunnátok? Nincs baj azzal, ha az utóbbinál bólogattok: hoztam nektek egy lehetséges értelmezést arra, miért érezhetitek jogosan ezt. 

Manapság egyre többféle megközelítésben vizsgálják a különböző generációkat, ezek közül az egyik lehet a figyelem és a hozzá kapcsolódó ingerküszöb kérdése. Talán senkit nem lep már meg, ha a cikk elején lelőjük a poént: minél fiatalabb generációba tartozik valaki, annál nehezebb megragadni és lekötni a figyelmét, vagyis annál magasabb az ingerküszöbe. Korábban az emberek elolvasták a paravánná hajtogatható újságok apróbetűs oszlopait is, mára már a rövid cikkeknek is befellegzett, ha nincs bennük valamilyen színes-szagos kattintásvadász sztori, esetleg képi/audiovizuális elem. A nagyszüleink számára a bélyeggyűjtés izgalmasnak számított, mi már inkább meséken nőttünk fel, s lássatok csodát, nem is olyan régen, mikor épp a kedvenc gyerekkori diafilmemet szerettem volna neki megmutatni, tőlem is megkérdezte a fiatalabb unokaöcsém, hogy ugyan mikor fognak már mozogni a falra vetített képek. De ha csak a saját életünket vizsgáljuk tüzetesebben, akkor is észrevehető a változás: míg régebben a másfél órás film sem volt megterhelő, ma jóval rövidebb videókat görgetünk, azok első 2 másodpercéből megítélve, érdekel-e minket annyira az adott tartalom, hogy megnézzük a maradék 13-mat is. 

Hogyan gyorsult fel a világ? 

Bizonyára ti is kitaláltátok a legalapvetőbb szempontot: „felgyorsult világban élünk”. Hiába hangzik közhelynek, ez az igazság. Pörögnek az események, ide rohanunk, oda rohanunk, és mikor lenne időnk nyugodtan a fenekünkön ülni, akkor sem sikerül, mert akkor meg a telefonunkon kergetőznek a TikTok-videók. De először még maradjunk az offline világban, az online-ról majd később értekezünk. Miért érezzük azt, hogy felgyorsult a világ? 

Ajánlom figyelmetekbe korunk egyik legnevesebb szociológusának, Hartmut Rosának a gondolatait, melyeket az őszi szemeszterben egy konferencia keretein belül elhozott az egyetemre is. Szerinte a modern társadalmakat a folyamatos gyorsulás tartja fenn. A kapitalista berendezkedés megköveteli, hogy gyűjtsük a dupla b-ket: többet kell termelni, hatékonyabban, gyorsabban, és fejlettebben kell működnünk, nem csak társadalmi szinten, hanem az egyéni életünkben is. Rosa ezt úgy fogalmazta meg, hogy „gyorsabban kell futnunk a futópadon, pusztán azért, hogy megtartsuk, amink van”. A példa roppant szemléletes: ha nem tartjuk a tempót a szalaggal, akkor leesünk a futópadról, és az életben is ez történik: kimaradunk, lemaradunk, vagy ahogy Rosa mondaná, elidegenedünk. De mivel az ember társas lény, és léte a csoportokban, társadalomban való részvételre épül, mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy azok tagja maradjon. Ehhez pedig nem tehet mást, mint hogy – sokszor nem is tudatosan – beilleszkedve a rendszerbe gyorsul maga is. 

Viszont a világ nem csak gyorsult az idősebb generációk óta, hanem a digitális technológiák és eszközök révén meg is kettőződött. Párhuzamosan létezünk ebben a két térben, és ezek még számos alterében, s ez alapjaiban alakította át a mindennapjainkat, beleértve a figyelmünket. Állandóan a kezünkben vannak a mobilok, amiken keresztül folyamatosan árasztanak el minket a gyakran kétes eredetű tartalmak. A ránk zúduló információdömpingben egyre több ingert kell feldolgoznunk adott idő alatt.

Mitől hat ez ránk? 

Rövid biológiaóra következik: ki emlékszik még, mit tanult annak idején a hormonokról? Bár egyre többet foglalkoznak velük, talán még mindig nem kap a téma elég nyilvánosságot, pedig messze nem csak a fizikai, hanem a mentális állapotunkat is befolyásolják. Most ejtsünk pár szót az egyik ilyen hormonról, a dopaminról. 

A dopamin kapcsolódik a flow-élményhez, az elégedettség érzését kelti bennünk, ezért emlegetik sokan „boldogsághormonként”. A tevékenységeink elvégzése után rendszerint dopamin szabadul fel az agyban, a testünk ezzel „jutalmazza” magát. De, mint a legtöbb dolog, ez is képes függőséget okozni, ami azt eredményezheti, hogy a gyorsuló világban, ahol amúgy is folyamatosan egyre több ingerrel találkozunk, méginkább akarjuk azt a fránya dopamint. A görgetés például gyorsan szabadítja fel, viszont ebben a formájában nem lesz olyan tartós hatású, vagy olyan minőségű, mintha tényleg csináltunk volna valamit (beleértve a pihenést is). A gyors ingerek által gyorsan kap az agy dopamint, és mivel rövid távon ez kielégítőnek érződik, tovább csináljuk. Igen ám, csak így az agyunk hozzászokik ahhoz, hogy gyorsan és sokszor szimultán érik a különböző ingerek, és ezért folyamatosan feljebb tornázza az ingerküszöbünket. Míg régen „elég” volt egy jó újságcikk, vagy egy katicabogár, ma már videós tartalom kell, alatta zene, rajta villódzó felirat, és esetleg szerepelhet benne a katica, de szigorúan unikornisjelmezben, és akkor talán 2 másodperc erejéig fenn is marad az érdeklődésünk. Egyre kevésbé elégít már ki bennünket a lassan érkező dopamin, aminek eredményeképp nem csak unalmassá, szinte szenvedéssé válik az unatkozás, mert eközben nem ér bennünket annyi és olyan inger, ami legalább kihúzott kettes létrával elérné az ingerküszöbünket. 

Be kell látnunk, a multitasking fénykorában élünk, de mi teremtettük ezt magunknak. Képesek vagyunk rá, hogy egyszerre nézzük vizsgaidőszakban a prezentációkat, hallgassunk zenét, együnk, videójátékozzunk, daráljuk az aktuális sorozatunkat, játsszunk a háziállatunkkal, és beszéljük meg a barátokkal a legfontosabb történéseket. Azért vagyunk rá képesek, mert folyamatosan egyre extrémebb és több ingert hajhászunk, s mivel egy dolog nem köti már le úgy a figyelmünket, keresünk adott időben többet, hogy a szintet fenntartsuk. A figyelmünk nem elveszik, csak átalakul, vagy mondhatnánk, hogy felaprózódik. 

Miért mások az egyes generációk e tekintetben?

Az adott generációk sajátosságait, történelmi, kulturális, társadalmi hátterét figyelembe véve már könnyebb megérteni, miért lehet az ingerküszöb és figyelem kérdésében is csoportokra osztani az embereket. A nagyszüleink környezete régen egészen más volt, mint a miénk. Lassabb volt a világ és nem özönlöttek rájuk úgy az információk, mint manapság a fiatalokra. Az online tér megjelenése csak tovább fokozta ezt a helyzetet. Ahogy haladunk előre, úgy lesz (sajnos) egyre normálisabb, hogy az emberek már egyre fiatalabb korban ki lesznek téve a képernyőkből áradó villódzó, színes, gyorsan mozgó információknak. Számunkra már természetes, hogy van egy online tér, nem kellett eltanulnunk az eszközök vagy platformok használatát, mert digitális bennszülöttként valóban ebbe a környezetbe születtünk bele. De, mint korábban is utaltam rá, a jelenség az egyéni életünkben is megfigyelhető: korábban elvoltunk egy színezővel, ma már 5 párhuzamos és/vagy nagyon extrém inger tudja csak megcsiklandozni az ingerküszöbünket annyira, hogy felszabaduljon bennünk ugyanaz a dopamin. A jelenünkhöz még az idősebb generációk is kezdenek lassacskán igazodni, a Facebook-nagyik például pártolnak át a TikTokra…

Milyen következményekkel kell számolnunk?

Ne engedjük még el a biológiát, ugyanis az ilyen adott időben több dologra kiterjedő felületes figyelem durván növelheti egy másik hormon, a kortizol szintjét, és végsősoron gátolja is, hogy egy dolog igazán mélyen hasson ránk, ezért lehet ma nehezebb egy dologra koncentrálnunk. Emiatt érezhetjük azt is, hogy sokmindennel foglalkozunk, de igazán semmivel sem. Ez pedig borítja is a borítani valót, hiszen így azon fogunk stresszelni, miért nem tudunk már figyelni, és miért telik sokkal több időbe és energiába egyetlen dolog elvégzése is. A folyamat viszont a feladatok elvégzésének nehezítése mellett pihenni sem hagy igazán. Nem enged unatkozni, feltöltődni és kikapcsolódni, mert ott lesz a bűntudat, hogy nem csinálunk semmi hasznosat (pedig a futószalagon futni kellene ugyebár…). Ezért elkezdünk mondjuk görgetni, ami bár érezteti az agyunkkal, hogy csinálunk valamit, valójában csak ráerősít a helyzetre. Azt pedig mindenki tudja, hogy a mindkét végén meggyújtott gyertya gyorsabban ég el. Vagy esetünkben, ki…

Az elmélyedés képességének elvesztése és a felületes kapcsolódás a világgal egy másik problémát is hordoznak: nehezítik az eligazodásunkat a mindennapi életben. Vegyük például az online teret. Ilyen tartalomfogyasztási attitűddel még a legnagyobb médiatudatossággal rendelkezve is egyre nehezebb valóban megítélni egy tartalomról, hamis-e, vagy valóság. Nem véletlenül szokás napjainkat post-truth-nak, azaz igazság utáni korszaknak is nevezni. 

Hogyan lassuljunk vissza?

Biztos ti is tudjátok a választ erre a kérdésre. Itt sem az elmélet a nehéz, hanem annak a gyakorlatba ültetése. Érdemes néha csak kísérletképp tudatosan kiiktatni az adott pillanatban felesleges ingereket. Nem kell rögtön 5 napos digitális detox-szal kezdeni, elég lehet, ha evés közben csak esztek, ha naponta csak 10 percet szántok arra, hogy nem csekkoljátok a telefont, vagy elmentek sétálni minden kütyü és zene nélkül, hátha láttok katicát. Bátrabbaknak ajánlom, hogy üljenek le a szabadban vagy a szobában, csukják be a szemüket, és tapasztalják meg mennyire ijesztő, hogy az agyunk egy ideig megszokásból tovább fog pörögni, és egyre nehezebb lesz akár csak 2 percig is nyugton maradni. A jó hír viszont az, hogy idővel kitolódnak ezek az időtartamok, és egyre könnyebben megy majd. Ha például végig tudtátok olvasni ezt a cikket, az máris betudható egy napi gyakorlatnak. Ha pedig szeretnétek még extrémebbek lenni, menjetek és keressetek katicákat, olvassatok újságot, vagy nézzetek utána, mit mondott Rosa a rezonanciáról.