A pécsi Olasz Tanszék óraadó oktatója, a Müller Péter vezette Irodalmi Doktori Iskola doktoranduszhallgatója, emellett író, műfordító, dramaturg és rendező, akinek az irodalom, valamint az utazás szeretete éppoly fontos szerepet tölt be életében, mint a színház. Ő nem más, mint Sediánszky Nóra, akivel interjúnk során erről a művészekkel és életre szóló tapasztalatokkal teli világról, valamint ezen belüli tevékenységéről beszélgettünk.
Jó ideje rendez már, de elsősorban dramaturgként tevékenykedik. Miként csöppent bele a színházi világba?
A szüleim, Sediánszky János és Matula Ágnes rádiósok voltak, apukám szerkesztőként és íróként is tevékenykedett. Gyakran vittek be a rádióba és a színházba, így tulajdonképpen egész kisgyerekkorom óta az életem részét képezte ez a világ. Emellett nagyon érdekelt az írás, és mivel apukám személyesen ismerte Szabó Magdát – többször találkoztak, csinált vele interjút is – így még kislánykoromban szöget ütött a fejembe, hogy hozzá hasonlóvá szeretnék válni. A gimnáziumban nagyon jó alapokat kaptam az irodalomtanáromtól, illetve továbbra is lelkes színházba járó voltam, emellett időnként színházat csináltunk az osztálytársaimmal. Többek között Novák Péter is az osztálytársam volt, és ő már akkor is nagyon inspiratív személyiség volt – örömömre hosszú idő után most újra együtt dolgozunk színházi munkákban, immár felnőttként. Akkoriban már éreztem, hogy a színház lesz az én utam. Az irodalmat akkor is nagyon szerettem, másrészt pedig az írás és a fordítás mindig közel állt hozzám, így született meg bennem az a döntés, hogy dramaturg legyek. A PTE BTK, majd az ELTE olasz-magyar szakának elvégzését követően a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (akkor még főiskola) színháztudományi szakán végeztem. De Pécs azért is nagyon fontos a számomra, mert itt volt évfolyamtársam dr. Farkis Tímea, az Olasz Tanszék vezetője, és többek között neki is köszönhetem azt, hogy most újra itt vagyok.
Kik voltak Önre a legnagyobb hatással a karrierje során?
Sok dramaturgmester hatott rám: például a kezdetekben Örkény István özvegye, Radnóti Zsuzsa vett a szárnyai alá. Továbbá fantasztikus tanárok egész sora várt a Színművészetin, ahol 2000-ben végeztem. A színészek közül például a napokban 75. életévét betöltött Cserhalmi György nevét emelném ki, akinek mindig nagy öröm a közelében lenni, vagy Tóth Ildikóét, aki az első rendezésem, a A kaméliás hölgy címszerepét alakította – nagyon nehéz, de nagyon izgalmas időszaka volt ez az életemnek. Egyrészt akkor váltam rendezővé, bár nem is, hiszen a szó klasszikus értelmében nem tarthatom magam annak, inkább olyan dramaturg vagyok, aki néha rendez. A régi, nagy színészidolok közül Ruttkai Évát, Latinovits Zoltánt, Major Tamást, a közelmúltból Bubik Istvánt, Balkay Gézát, illetve Bertók Lajost csodálom – szándékosan mondtam olyanokat, akik sajnos már nincsenek köztünk. De nagyon sok kedves kollégám van, például Kosik Anita, akire egy Carmen-előadást álmodtam. Rajtuk kívül még sokan inspiráltak pályafutásom alatt, gyakorlatilag minden egyes rendezőmtől, minden kollégámtól tanultam valamit.
Az utazás mindig központi szerepet játszott az életében, éppúgy, mint a színház, e két dolog pedig néhány éve össze is fonódott, és egy életre szóló élménnyel gazdagodott. Mesélne nekünk erről?
2010-ben a jó sorsom elvetett Triesztbe, akkor én már a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál dolgoztam mint dramaturg (jelenleg művészeti tanácsadó vagyok ott). Akkoriban volt ott egy nagyon érdekes koprodukció, egy Csárdáskirálynő a Trieszti Operett Fesztiválon a Szegedi Nemzeti Színház és a Trieszti Verdi Színház közös produkciójaként. Június végén innen, Pécsről, egyenesen a POSZT-ról indultunk a rendezővel, Tasnádi Csabával, és Triesztbe megérkezve elkezdődött egy nagyon nehéz, de gyönyörű hónap: tolmácsoltam, asszisztens és dramaturg voltam egyszerre, és mindezt olaszul. Voltak ugyan nehézségek, de iszonyú sokat tanultam belőlük, emellett pedig rengeteg jó barátot szereztem. Mindig nagyon szerettem Triesztet, de az, hogy ott élhettem pár hetet, csodálatos élmény volt, és azóta vágyom arra, hogy hosszabb időre visszatérhessek.
Nemcsak kiváló dramaturg és rendező, de tehetséges fordító is. Olyannyira, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban jelenleg is futó, Teljesen Idegenek (Perfetti sconosciuti, 2016) című darab szövegkönyvének olaszról magyarra fordítása az ön munkája. Mesélne nekünk arról, miként vállalta ezt a feladatot?
Engem eredetileg Andy Vajna keresett meg, hogy készítsek az eredeti forgatókönyvből (Perfetti sconosciuti, 2016) magyar fordítást Viszont időközben olyan népszerű szüzsé lett maga a történet, hogy örömömre egyre több magyar színház is érdeklődött iránta. Ennek a szövegnek az ősbemutatója Komáromban volt Hargitai Iván rendezésében, utána Tatabányán, Budapesten, Nyíregyházán volt műsoron, jelenleg pedig itt, Pécsett is játsszák. Ez egyrészt a film által boncolgatott téma aktualitásának is köszönhető – emberi kapcsolataink őszintesége, a mobiltelefon egyre nagyobb szerepe életünkben –, és nagyon örülök, hogy játsszák ezt az általam fordított anyagot.
Ha már a Pécsi Nemzeti Színház, várhatóan meddig lesz műsoron ez a darab?
Most, február utolsó hetében is játsszák még, és március elején is van még néhány dátum, úgy tudom – szívből ajánlom mindenkinek az előadást, és nem csak az „érintettség” okán. Elgondolkodtató, megérintő szórakozás.
Tekintsünk egy kicsit a jövőbe. Milyen, a színházi életéhez kapcsolódó tervei vannak a jövőre nézve? Megosztana velünk néhányat?
Sokféle tervem van, hiszen – bár szívesen vagyok dramaturg is – mindig van egy-két olyan történet, amit én szeretnék elmesélni. Az elmúlt három év alatt Nyíregyházán egészen kicsiknek, óvodás, kisiskolás generációnak rendeztem két mesét, A kis hableányt és a A fából faragott királyfit, megszerettem ezt a műfajt. Illetve van most egy másik kedves projektem: nagyon szeretem a régi, klasszikus magyar szövegeket, különösen a drámaszövegeket, amik mindig feladják az embernek a leckét. Vörösmarty Csongor és Tündéjének kapcsán hosszú ideje foglalkozom azzal, hogy élménypedagógiai eszközök segítségével miként lehet rávezetni a fiatalabb korosztályt arra, hogy nagyobb érdeklődést mutassanak a mű iránt. Legutóbb kiváló italianista kolléganőm, Papp Beáta biztatására jutottam el egy pedagógiai konferenciára, ahol tovább mélyíthettem a projektet: van beavató színház jellege is, de interaktív játék, beszélgetés is kapcsolódik hozzá. A célom ezzel úgy átadni a mai fiataloknak a mű alapgondolatát, melynek során rájöhetnek, hogy ez valójában egy életvezetési program is lehet számukra. Hiszen a Csongor és Tündében ott van az a bizonyos hármas út, amellyel előbb-utóbb minden fiatal szembesül: a pályaválasztás, a párválasztás, valamint hogy mi az, ami az embert boldoggá teheti. Úgyhogy most előttem is áll egy tündérfa, amibe belevágtam a fejszémet.
Fotók: Magosi Máté
