Interjú Dr. Bene Krisztiánnal

Dr. Bene Krisztiánnal, karunk dékánjával volt lehetősége interjút készítenie magazinunknak, melyben Dékán Urat nem intézményünk jövőjéről faggattuk, hanem saját kutatási témáiról, érdeklődési köreiről és a konferenciák világáról.

Mi volt az Ön kutatásainak témája, mire specializálódott?

Az igazság az, hogy én annyira öreg vagyok, hogy nálunk nem volt külön alap-, és mesterképzés, hanem osztatlan képzésben tanultam, ami azt jelenti, hogy ez picit speciális volt ebben az időszakban. 1999-ben kezdtem el a tanulmányaimat itt az egyetemen, akkor még nem volt szakpár, hanem két szakot vett fel az ember egymás mellé, amik viszont major-minor felosztásban voltak. Történelemből 120, franciából pedig 90 kreditet kellett teljesíteni. Ez gyakorlatban úgy nézett ki, hogy lehetett választani, hogy két különböző dolgozatot írunk, vagy egyet, ami kapcsolódik mind a két szakhoz. Természetesen én az utóbbit választottam, az én témám egészen sajátos volt. Akkor már egy ideje a második világháborús témák bűvöletében éltem, viszont szükség volt egy nem elcsépelt franciás vonatkozásra. Engem nagyon érdekelt Kanada, azon belül is a Quebec tartomány, ezért én azt néztem meg, hogy Normandiában a II. világháborúban két olyan partraszállás is volt, amiben a kanadai csapatok viszonylag jelentős szerepet játszottak. Ezt a nálunk kevésbé ismert történelmi fejezetet vizsgáltam meg magyarul, és erről írtam egy francia összefoglalót. Illetve tanár szakosként szükség volt egy részben ehhez a témához kapcsolódó kisebb szakdolgozatra. Itt a második világháború ábrázolását vizsgáltam meg különböző középiskolai történelem tankönyvekben. Tulajdonképpen így készült el nagyjából 2,5 szakdolgozat, hogy megkapjam a diplomámat.

Hogyan alakult ki az érdeklődési köre a témában, hol, hogyan, mikor kutatott?

Nagyon fiatalon megtalált engem mind a történelem, mind a francia nyelv. Azt lehet mondani, hogy a francia kicsit véletlenül, mivel a szüleim egy olyan iskolába írattak be, ahol a francia volt akkor az első nyelv. A Köztársaság Téri Általános Iskoláról van szó, itt Pécsett. A francia így az életem része lett, valahogy természetes volt, hogy ezzel fogok foglalkozni. A történelem pedig onnan jött, hogy nagyon szerettem olvasni és akkoriban viszonylag olcsók voltak a könyvek, nagyon sok volt a különböző fiataloknak szóló kalandregény és történelmi regény, így nagyon belehabarodtam a történelembe. Ebből kifolyólag jelentkeztem történelem-francia szakra. A kronologikus oktatás volt a jellemző, az első évben a témánk az Ókor volt, borzalmasan tetszett. Második évben Középkor, fantasztikus volt. Harmadik évben Újkor, elképesztő. Negyedik évben Modern kor, és akkor mondták, hogy kellene egy szakdolgozat, így végül “modern korász” lettem mondhatni. A francia pedig nyilván adta magát. Amikor beiratkoztam a doktori iskolába, Ormos Mária tanárnő volt a témavezetőm. Leültünk, hogy milyen témát lenne érdemes beadni, és hát mondtam, hogy menjünk tovább Kanadával. Tanárnő – mindig szeretett kérdésekkel nevelni – megkérdezte: „És Krisztián, maga mikor jut ki Kanadába kutatni, levéltárba?” Hát mondom, „Ugye, tanárnő, ma van kedd… akkor valószínűleg soha.” „Nagyon jó, és hova tudna kijutni a francia tanszéken oktatva?” Hát, Franciaországba. „Akkor vajon milyen témát kéne választani?” Hát, franciaországit. És akkor gyakorlatilag így eldőlt, hogy maradunk a második világháború környékén. A témába szó szerint véletlenül botlottam bele: egy nyári ösztöndíj alkalmával Strasbourgban, a kirakodóvásárban találtam egy könyvet, aminek nagyon furcsa borítója volt. Egy német katona volt rajta, de egy francia trikolór volt rávarrva a zubbonya ujjára. Nagyon fikciós dolognak tűnt, de kiderült, hogy nem az. A franciák önként szolgáltak a német haderőbe, csak erről soha nem hallottam. Ez lett a doktori kutatásaim témája. Később ezt tovább vittem, a habilitációmhoz megnéztem azokat a franciákat, akik a szövetségesek oldalán harcoltak, Charles de Gaulle vezetésével. Közben mindig találkoztam magyar nevekkel –magyarok mindenhol vannak–, így készítettem egy nagy kutatást a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, a francia-magyar katonai kapcsolatokról a második világháborúban. Ezt 2019-ben fejeztem be, kaptam érte egy nagyon szép akadémiai elismerést. Ezután kicsit elragadott a hivatali munka, úgyhogy ezt idén tavasszal adtam le a nyomdába, hogy ebből az egymillió leütéses szösszenetből könyv is készülhessen, hogy ha nem is a nagy, de a kis érdeklődő közönséghez eljuthasson. 

Szakterülete mennyire ismert külföldön, mennyire foglalkoznak más országokban a témával, mennyit találkozott vele?

Ilyen szempontból viszonylag szerencsém volt, mindig olyan témákkal találkoztam, amik kicsit a kánon szélén mozognak, ami azt jelenti, hogy szerintem érdekesek, visszajelzések alapján másokat is érdekel, de valamilyen érzékenység lengi körül őket. Emiatt mindig segítenek tágítani a tudáshorizontunkat. A doktori értekezésem megjelent Franciaországban is, franciául. A mai napig nagyon sok hivatkozást kapok rá. Nekem úgy tűnik, hogy ezek feltáró jellegű alapkutatások, és elfogadják őket.

Milyen gyakorisággal jár konferenciákra itthon?

Egyik barátom hívott úgy, hogy konferencia vámpír, amíg a hivatali munkám jobban engedte, folyamatosan jártam. Nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek legyenek jól kiépített szakmai kapcsolatai, én tudatosan szeretem tágítani ezt a kört. Minden nagy egyetemen jártam már ebből a célból, mai napig járok. Ezeken általában magyarul, franciául, újabban angolul is adok elő. Összességében, most már közel 150 alkalommal adtam elő Magyarországon.

Milyen gyakorisággal jár konferenciákra külföldön?

Ez egy kifejezetten nekem való műfaj, nagyon szeretek és egyesek szerint tudok is beszélni. Kezdetben ezek főleg francia nyelvű konferenciák voltak, és főleg közép-európai régiókban, tehát szomszédos országokban, a Francia Tanszék profiljához jobban kötődve. Egy ideje jelezték, hogy ideje ezt kinőnöm, mert a tudomány az angol, úgyhogy mostanában jobban előtérbe helyeztem ezt. Közép-Európában szinte minden országban adtam elő, nyilván Franciaországban viszonylag sokszor. Évente 2-3 külföldi konferenciára megyek, ennyit a hivatali munka is enged. Múlt héten éppen Párizsban jártam. Mostanában egyre inkább a történelmi témák kerülnek előtérbe, nem pedig a filológiaiak. Talán azt mondhatom, hogy sikerült megtalálni a szakmai közeget, hiszen ezekre régebben pályázni kellett, most már viszont az a jellemzőbb, hogy ők kérnek fel engem. Ez számomra egy jó szakmai visszajelzés.

Az évek alatt volt-e lehetősége részt venni olyan konferencián, amely elősegítette az Ön kutatását?

Most megosztok egy kis szakmai titkot a nagyközönséggel. Több ezer előadást hallottam, ha csak tízzel megszorozzuk ezt a konferencia mennyiséget az már gombócból is sok, de a leginspirálóbbak és leghasznosabbak, azok a beszélgetések az előadások után, a szünetekben, kávézás közben, fehér asztal mellett. Nekem az a sok évtizedes tapasztalatom, hogy igazából a konferenciákon elhangzó előadások, azok névjegyként működnek, és az imént említett beszélgetések azok, amik igazán hozzánk tesznek sokat. Ekkor már nem az előre megírt szövegekkel készül az ember, hanem egymásra rákapcsolódva egészítik ki egymás tudását. Ezekből nagyon sokat tanultam és épültem. 

Mit ajánl azoknak a hallgatóknak, akiket érdekel ez a világ, és hogyan lehet legkönnyebben belecsöppenni?

Mindig ugyanazt szoktam hazudni, azt amit én igaznak hiszek, hogy kell egy érdeklődés. Az ember soha ne azért válasszon témát, mert a témavezetőjének az a témája, vagy mert népszerű és jól el lehet adni, hanem legyen egy személyes intenzív érdeklődés, mert akkor fogja az ember azt a nagyon nagy mennyiségű munkát beletenni, ami ahhoz kell, hogy valami újat is elő tudjon belőle hozni. Ehhez ami az első lépések egyike, az egy TDK dolgozat elkészítése, amit ősszel is lehet, a tavaszi forduló nemrég volt. Utána pedig országos megmérettetés. A pályakezdő tudósoknak ma már rengeteg konferenciát hirdetnek meg, érdemes az embernek az oroszlán karmait élesíteni. Különösen azért, mert utána diszkusszióban nagyon jó visszajelzéseket lehet kapni. Ezekkel piciben el lehet indulni egy úton, kis témákkal, viszont amikor az ember megkapja az ezzel járó impulzusokat, akkor a történet elkezd növekedni és nagyon szép kutatói pályák tudnak szárba szökkenni. Magam részéről, én próbálom mindig nem elfelejteni, hogy honnan indultam. Az első előadásom a Grastyán Endre Szakkollégiumból indult. Nagyon sok történelem szakos ismerősöm járt oda, ők mondták, hogy menjek velük „konferenciázni”. Mai napig nem felejtem el, hogy csináltam egy nagyon hosszú diasort, 15 percem volt rá, 14 percnél szólnak, hogy 1 perc van hátra. Elkezdtem hevesen magyarázni, amikor a második diára léptettem volna, akkor szóltak, hogy mindjárt vége. Nyilván nagyon jó ütemű előadás következett a maradék 1 percben. Nem volt egy dicső pályakezdés, de nagyon tanulságos volt. Nagyjából tíz évvel később, ugyanannál a levezető elnöknél, már egy levéltári konferencián adtam elő. Emlékeztettem az elnök urat, hogy nála volt az első produkcióm, de megígértem neki, hogy egy picit jobb lesz a mostani, mondta, hogy őszintén reméli. A végén azt mondta, hogy „tényleg jobb lett”. Az ember messziről indul, de szerintem végig kell járni ezeket a lépcsőfokokat, nagyon szépen lehet fejlődni ebben a világban.

Köszönjük szépen Dr. Bene Krisztián Dékán Úrnak az interjút, és a jótanácsokat! 

Fotók: Lécser Szabolcs