Interjú Huszthy Violával, a Violencia című könyv írójával
Huszthy Viola 2026. június 15-én tartott könyvbemutatót Pécsett, amely során megismerhettük Violencia című kötetét. Ezáltal interjúnk fő témája erre az eseményre, illetve magára a műre fókuszál. Az olasz nyelvtanárként dolgozó szerző számára az írás mindig is önkifejezési forma volt: korábban novelláival találkozhatott a közönség, ám 2025 novemberében megjelent első könyve, a Violencia. Maga a mű egy nemi erőszak átéléséről, és ennek a traumának a feldolgozásáról szól.
Mi inspirált arra, hogy megírd ezt a művet?
Az írás mindig fontos része volt az életemnek, egyfajta önkifejezési és feldolgozási eszköz. Maga a téma adta magát, hiszen egy személyes történet alapján íródott. A húszas éveim elején éltem át nemi erőszakot, de hosszú ideig nem foglalkoztam a történtekkel. Amikor 28 éves lettem elmentem terápiára, ahol ennek a traumának a feldolgozása került a középpontba.
A terápia közben formálódott meg, hogy ezt a történetet nem csak a naplómban szeretném megírni, hanem olyan formában is, amely másokhoz is eljuthat. Akkoriban más novellákat publikáltam, így kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a történetet is irodalmi formában dolgozzam fel. Végül a regény bizonyult a legmegfelelőbb formátumnak.
Azt is éreztem, hogy ha megírom és publikálom ezt a történetet, az segíthet még inkább lezárni és feldolgozni a traumát.
Volt olyan rész vagy jelenet, amit különösen nehéz volt megírni?
A könyvnek hármas osztása van. Az első rész – a Másvilág – maga az erőszak történetét meséli el. A második – a Harag – a trauma után hét évvel megjelenő haragot, a terápia elkezdését és magának a traumának a feldolgozását foglalja magába. A harmadik rész – a Nyom – az elkövető ellen megkezdett nyomozásról szól.
Ezek közül az első rész volt a legfájdalmasabb, hiszen ez maga a központi elem, amivel elindul a történet. Feleleveníteni és ennyi évvel később pontosan visszaemlékezni arra az eseményre, amit én mindig is elnyomtam: ez volt a legnehezebb része. Ez az íráson is meglátszik, mivel ez a rész kicsit darabos és nincs annyira jól megírva. Ezt végül így is hagytam, hiszen a zaklatott írásom adja át hitelesen a történetet.
Kinek ajánlanád ezt a könyvet, és miért?
Igazából bárkinek ajánlanám, nem szeretném leszűkíteni egyetlen célcsoportra sem. Ugyanakkor megértem, hogy nem mindenki szeretne egy ilyen nehéz témájú könyvet kézbe venni. Ami még segíthet a nehéz téma ellenére, hogy vannak benne lazító részek, önirónia is, ami lazítja a súlyosságát a témának.
A témából kiindulva még azoknak tudnám ajánlani, akik hasonló trauma elszenvedői, mivel ez a könyv lehet egy esetleges támasz vagy segítheti a feldolgozását a történteknek. Akikkel pedig nem történtek hasonlók, ők részletes bepillantást nyerhetnek ebbe a traumatikus eseménybe, ezáltal nagyobb empátiával és érzékenységgel fordulva az áldozatok felé.
Mennyire nehéz egy ilyen tabu témáról írni, nyíltan beszélni?
Az írás számomra egy segédeszköz volt, de attól még nem volt könnyű. Időigényes, szenvedős, hektikus folyamat volt az egész procedúra, de kitartó voltam. Magát a folyamatot eléggé bosszantónak éltem meg, hiszen sokszor úgy éreztem, hogy csak egy helyben állok és nem haladok sehova. Számomra ez az egész folyamat 2 és fél évbe telt, mivel ez traumafeldolgozás is volt egyaránt. Az írás folyamata szaggatott volt, mivel nem lehetett folyton ebben a traumavilágban élni. Időnként ott kellett hagynom és engednem kellett, hogy könnyebb dolgokkal is foglalkozzak mellette.
Erről beszélni már más dolog, hiszen ez már a traumafeldolgozás után történik, és a feldolgozás előrehaladását mutatja. Ami nehéz, hogy mindig figyelmesen kell fogalmaznom, hiszen ez egy eléggé szenzitív téma. Illetve az, hogy én saját tapasztalatból beszélek nem jelenti azt, hogy általánosíthatok, hiszen minden történet más és más. Amire még fontos emlékeztetnem magam, hogy nem vagyok szakember a témán belül, hiába olvastam annyi szakirodalmat és éltem át magát az esetet. Nem szabad szereptévesztésbe esnem.
Hogy fogadta a közönség a pécsi könyvbemutatón? Volt olyan visszajelzés, ami különösen megragadt benned?
A pécsi könyvbemutató Dr. Rab Virág és Tuboly-Vincze Gabriella társaságában történt meg. Ami meglepett, hogy az eredetileg másfél órára tervezett program végül kétórás lett. A hallgatók nagyon nyitottak voltak, aktívan kapcsolódtak a témához, és a klasszikus kérdezz – felelek helyett a végére valódi beszélgetés alakult ki. Különösen megmaradt, hogy a diákok pedagógus szemmel kérdeztek rá a témára, és erről beszélgettünk hosszabban.
Mit jelent számodra a Violencia?
Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: felszabadulást jelent. Felszabadító érzés volt, hogy sikerült megírnom és kiadnom ezt a történetet. Nekem ez egy nagy büszkeség is, életem legnagyobb lelki teljesítménye, hogy ezt az utat végig tudtam járni. Ez egy nagyon hosszú és sokszor magányos út volt, de végig tudtam járni. Életem egyik legborzasztóbb élményét sikerült olyan alkotássá formálnom, amely végül örömet is adott. Hosszú folyamat volt, de számomra felejthetetlen.
Min dolgozol jelenleg, mire számíthatnak a tőled az olvasók a jövőben?
Jelenleg a második regényemen dolgozom, ami egy családtörténeti regény lesz. Az egyik eltitkolt dédanyám élettörténetéről fog szólni. Őt gyakorlatilag kitörölték a családi emlékezetből. Miután megszületett a fia, egy súlyos mentális betegséggel diagnosztizálták. Az életének második felét emiatt, elmegyógyintézetekben töltötte. Érdekes maga a téma, hogy a korabeli társadalom hogyan viszonyult a mentális betegségekhez és miként történhetett meg, hogy valakit ennyire elhallgattak a saját családjában. Izgalmas történetnek érzem, ezért szeretném megírni. Maga az írás még nem kezdődött el igazán: jelenleg a vázlatoknál és kutatási anyagok összegyűjtésénél tartok. Egyelőre én sem tudom pontosan, merre visz majd a történet, de éppen ezért szeretném megírni.
Innen is köszönöm Huszthy Violának az interjút. Ha felkeltette az érdeklődéseteket a Violencia akkor bátran ajánlom, hogy olvassátok el!
