Rejtélyesek az északi nemzetek. Mint éghajlatuk, ők maguk is hidegek az idegenekkel, nem szeretik a bájcsevejt, nem mosolyognak csakúgy egymásra az utcán, covid nélkül is megtartják a két méter távolságot. Mégis van egy hely, ahol megnyílnak. Egy természetes közeg, amely kultúrájuk, mindennapjaik szerves része. Ez pedig a szauna. De mi teszi ezt ennyire különlegessé? Anna Hints új filmje, a Smoke Sauna Sisterhood ebbe a rejtélyes világba enged bepillantást. Végigkíséri a nézőket egy intim utazáson az észt füstszaunák kultúrájában.
Alapvetően az északi nemzeteket elég zárkózottnak ítéljük meg, sokkal nagyobb igényük van a személyes térre és az én-időre. Valójában az éghajlati tényezők sem teszik lehetővé azt, hogy az év nagy részében kinti tevékenységeket végezzenek, összegyűlve a nap végén barátaikkal, megbeszélve az adott nap történéseit. Ezáltal is több időt töltenek otthonaikban, saját társaságukban. Nem is arról van szó, hogy nincs igényük a másokhoz való kapcsolódásra és olykor egy kis „lelkizésre”, csupán nem képesek ezt az élményt akárkivel megosztani a mindennapjaik során. Például Finnországban a tömegközlekedési eszközökön csend van. Az emberek nemhogy nem beszélgetnek, de nem is ülnek le egymás mellé – maximum átlósan, megtartva a tisztes távolságot és a személyes teret –, inkább állnak, semmint valaki mellé leüljenek.
Ezzel szemben, amikor belépünk egy szaunába, szinte sosem találjuk ott csendben az embereket. Számukra az egy közösségi élmény. Emberek véletlenszerű csoportjából hirtelen egy közösséget alkotnak és osztoznak egymással a pillanaton. Az autentikus szaunákba ruha nélkül kell beülni, teljesen meztelenül. A fürdőkben, uszodákban ezt kevéssé veszik ugyan szigorúan, de sok helyen lepedőket adnak és csak azzal szaunázhatunk. Az igazán különleges élményt azonban azok a szaunák nyújtják, melyek egy tó partján helyezkednek el, ahol télen léket kell ütni a befagyott vízbe, ahol a fát magunknak kell hasogatni és a vizet vödrökben kell a szaunához hordani. Itt semmilyen leplet nem visznek magukkal az emberek, ez pedig valójában az egyik legintimebb szituáció, amiben találhatjuk magunkat.
Anna Hints, észt rendező ezeket a pillanatokat ragadta meg dokumentumfilm keretében. Egy női közösségen keresztül ismerhetjük meg a hagyományos észt füstszauna-kultúrát és szeánszait, na meg azt, hogy mit is jelent ez valójában a nők számára. A vásznon meztelen testeket és testrészleteket látunk, melyeket olykor beazonosítani sem tudunk. Hangokat hallunk, amelyek különböző történeteket mesélnek el a nőiség egyéni, mégis általános tapasztalásairól.
A film több évszakon át követi a nők szaunázását, epizodikusan váltakozva, melynek ritmusát a beszélgetések témái és szereplői adják. De a helyszín mindig ugyanaz. A füstszauna. A nézőknek mégis egy utazásban van részük, nem csak kulturálisan, de lélekben is. Egy pici zárt térben, ahol a közelség elkerülhetetlen, mind fizikailag, mind lelkileg. És bár ezeket a történéseket idegen nézők láthatják világszerte, az egész mégsem veszíti el intim, biztonságos jellegét. Sőt, olyan testközeli élményben van részünk közönségként is, hogy azt érezzük, mi is ott ülünk a szereplőkkel a füstszaunában. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a nők egyéni történetei univerzálissá váljanak. Együtt izzadunk, nevetünk és hallgatunk velük.
Nincs két egyforma test, amit a vásznon látunk. Van, aki teltebb; van, aki soványabb; van, aki ráncosabb; van, aki szőrösebb és van, aki kopaszabb. De amint belépnek a szaunába, mindez nem számít. Egy olyan biztonságos közeget láthatunk megelevenedni, ahol a nők megoszthatják fájdalmaikat és örömeiket anélkül, hogy ítélkező tekintetek szegeződnének rájuk. Mindenkit elfogadnak múltjával és jelenével együtt, amitől olyan, mint egy csoportterápiás közeg. Nem mindig kellenek szavak, életbölcsességek, tanácsok. Láthatjuk mekkora ereje van a hallgatásnak: olykor elég egy kézszorítás és az, hogy teljes figyelemmel fordulnak egymás felé a szereplők.
Azonban nem könnyű átadni magunkat egy ilyen élménynek. Én például sosem szaunáztam meztelenül még Finnországban sem, de mindig csodálattal néztem azokra, akik zavartalanul ücsörögtek mellettem ruha és törölköző nélkül. Felszabadító volt látni őket. Az egész szituációt nem járja át a szexualitás, az emberek nem méregetik egymást ítélkezően. Mégis úgy érzem, kulturálisan annyira belém lett nevelve az „ideális” test fogalma, hogy hiába az újfajta elfogadási mozgalmak, mindenkivel elfogadó tudok lenni csak épp saját magammal nem. És ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Beleszületni egy olyan környezetbe, ahol azt látjuk, hogy nincs jó vagy rossz, csak természetes, teljesen más világnézetet biztosít. Mint ahogy azt a rendezőnő mondta egy interjúban: a filmet nézve lekerül rólunk a társadalmi szemüveg, mely nélkül többé nem átpolitizált, szabványosított és intézményesített szemmel tekintünk a testiségre, hanem teljes természetességében figyelhetjük meg azt.
Amit a vásznon láthattunk, egy mágikus utazásnak hatott. Tele spiritualitással, szeánszokkal, ősi szokásokkal, elfogadással és biztonsággal. A moziból kilépve a füst felemelkedett, és nemcsak ezeknek a nőknek a sorsát láthattuk tisztábban, hanem saját magunkat is és a minket körülvevő világot. Amit megtapasztalhattunk, átélhettünk a film során az nem szűkül be a női létre, az észt füstszauna-kultúrára. Mindannyian hazavittünk magunkkal egy szeletet ebből a mentalitásból, amit saját életünkben is alkalmazhatunk. Ebben rejlik a film univerzalitása.
Filmet játszó mozik listája – köztük pécsi helyszínnel – ide kattintva megtekinthető.
