Már 1964 óta ünnepeljük József Attila születésnapján a magyar költészet napját. Mind kortárs költészetünk, mind az irodalmi hagyományunk rendkívül gazdag kiválóbbnál kiválóbb versekben. Idén e jeles napra nyolc minden téren különböző verset válogattunk össze, egyaránt nagy klasszikusok és (talán) ismeretlen ifjoncok tollából, a néhány sorostól a néhány oldalas költeményekig – a válogatás egyetlen szempontja ezúttal az volt, hogy olyan szövegek kerüljenek terítékre, amelyek talán kevésbé ismertek.
- Csider István Zoltán: „Cs. P. felnőttkora”
- Dékány Dávid: „A buszon”
- Gelencsér Milán: „A konyha”
- Háy János: „Egy szerelmes vers története”
- Petri György: „Air”
- Pilinszky János: „Áldott szédület”
- Radnóti Miklós: „Pogány köszöntő”
- Simon Márton: „Vajon hányan halnak meg egyébként évente az IKEA-ban?”
Csider István Zoltán: „Cs. P. felnőttkora”
egyszer elhagytam egy őrült lányt. (a karma
szerint ez nem sok jót jelent.) nem eresztett.
fújtatott hozzá. színpadias volt. tetszett,
hogy így akar, de semmi más. őt is éppen
úgy hagytam ott, mint anyámat: pongyolában.
de őt egyedül. őt nem sajnálta senki,
és engem se sajnált senki a busz felé
menet. ez is csak egy a sok vakfolt közül.
a nevem Cs. P., és ez nem jelent semmit.
harmincnégy éves vagyok, már súlytalanra
vetkőztetett ez a csütörtök délután.
nyavalygás süvít végig a Hegedűsön:
engem versz le a cigarettád végéről,
bennem kutatsz, ha az üres zsebedbe nyúlsz.
Dékány Dávid: „A buszon”
is észrevettem már,
a hátsó négyesben ült.
Aztán a villamoson a babakocsis nő mellett.
Most itt sétál előttem
a nedves utcán, nagyjából
ugyanonnan megyünk
nagyjából ugyanoda,
ezt majd felhasználom,
tökéletes vershelyzet, ahogy
mögötte lépkedek a járdán,
és hallja, hogy jövök,
többször összenéztünk,
biztos megjegyezte az arcomat.
Az utca rajtunk kívül üres,
oldalra pillant, és mintha észrevehetően,
de alig észrevehetően felgyorsítana,
amíg egy irányba megyünk,
úgy teszek, mintha őt követném.
Csak ugyanonnan megyünk
ugyanoda, ezzel nyugtatja magát,
de arra biztos nem gondol,
hogy ez itt egy vers róla,
a rímképlete abcd efgh ijkl…,
ahogy lámpaoszloptól lámpaoszlopig
érünk, az árnyékom benyúlik
az ő vonalai elé, látja, hogy jövök,
és tart tőlem, lehet, hogy már fél is,
persze nem lesz semmi, de mesélni
fogja ő is, hogy milyen fura volt
az az ember, jött utánam az utcán.
Miért csinálod ezt, kérdezem magamtól,
a válasz egy formátlan gondolat, de kielégítő,
sétálunk tovább, most tőle is függ,
hogy hogyan folytatódik, például ha
megáll, akkor nekem is döntenem
kell, de szerintem mennék tovább,
tulajdonképpen szép és kerek történet lenne,
ha ezek után szó nélkül mennék tovább.
Mit is mondanék. Próbálnám nyugtatni, hogy
nem akartalak bántani, ez csak egy vers, viselkedj
természetesen. Eddig arról szól, hogy előttem sétálsz,
de igazából bárki lehetsz, nem vagy felismerhető.
Ugyanazzal a villamossal jöttünk, és milyen ritka véletlen,
hogy előtte ugyanazzal a busszal, és most itt sétálunk,
de nem lesz semmi, én mindjárt hazaérek, ő siet előttem
talán amúgy is siet, csak félreértem a helyzetet, de az biztos,
hogy egy darabon ő is ugyanonnan jött ugyanoda, ennyit tudunk,
aztán bármi lehet, a befejezés rajtam múlik, délután elolvadt
az összes, de azt is írhatom, hogy a hó betemeti a lábnyomainkat,
vagy azt, hogy ő futni kezd, én futok utána, aztán eltűnök egy
kapualjban, de csak később veszi észre, és nem érti, vagy
áthelyezhetem az egészet egy nyári hajnalra, rám mosolyog, megszólítom, felhívom a lakásba, nevetünk magunkon, de akár le is tehetem az elbeszélő nézőpontját a földre, én meg megyek tovább, egyszerűen kisétálunk a szövegből, már csak a csillogó járda látszik, egy oszlop belóg, a földön valami szemétdarab, elhalkuló léptek, aztán nagyon sokáig a csillogó járda, a belógó oszlop, a szemétdarab és csend.
Gelencsér Milán: „A konyha”
A konyhádban láttalak utoljára.
Vártad, hogy kipattanjon egy
valószínűleg égett pirítós és
hogy az izzószálak felmelegítsék
az arcodat, ahogy föléjük hajolsz.
Szokatlan volt még ez az egész,
új lakás, költözés, a titkolózás,
meg hogy az a kigombolt ing rajtad
az enyém, de a friss barátod máris
odáig van érte, a balfasz. Majd
fontoskodni kezdtél, dolgokat
helyeztél ide-oda sajátos rendszer
szerint — hogy segítselek a
felnövésben, csak ültem ott,
ahova ültettél, csendben, mint
Isten a Bergman-filmekben,
és ámultam, hányféle szögből
tudsz hátat fordítani nekem.
Háy János: „Egy szerelmes vers története”
A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.
A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
az átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.
A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a kaját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.
Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.
Petri György: „Air”
a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp
a világ fénylik
mint rózsafa bútor
mint öregember keze
a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg
Pilinszky János: „Áldott szédület”
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Radnóti Miklós: „Pogány köszöntő”
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
Simon Márton: „Vajon hányan halnak meg egyébként évente az IKEA-ban?”
Szerintem itt nem lehet meghalni –
így kezdődött,
ezzel a felvetéssel,
vagyis ezt mondtam,
az én nézőpontomból a csokitorta közepe táján,
a te szempontodból
a garnélasaláta
vége
felé.
Szerintem ezen a helyen
egyszerűen lehetetlen.
Szerintem viszont haladnunk kéne,
szóval az evésre koncentrálj,
ne a halhatatlanságra,
mert mindjárt záróra,
és még nem vettük meg
se a fotelt,
se a jukkapálmát,
válaszoltad, rád jellemző módon
a misztikum elé helyezve
a praktikumot.
De én komolyan így gondolom –
erősködtem tovább –,
itt olyan,
mintha nem létezne
halál,
és nem azért,
bolt létére élhetőbbnek tűnik,
mint az ország, ahol élünk,
hanem egyébként.
Szerintem itt infarktusból is
három különböző típust lehet kapni,
és mindhárom organikus anyagból készült,
fenntartható gazdaságból származik,
van szilvaszínben,
és jár hozzá összeszerelési útmutató bolgár nyelven is.
Ráadásul valami vicces nevet adtak neki,
hogy Trölf, vagy ilyesmi,
hogy kicsivel kevésbé legyen ijesztő.
Ez a hely javíthatatlanul oké.
Te erre megvonod a vállad,
hogy ebben egyébként igazam van,
ez az ország,
ahol élünk,
valóban
sokban emlékeztet a halálra,
mert bármilyen beszélgetést
tönkre lehet vele tenni,
ha szóba hozzuk,
amúgy próbálunk rá nem gondolni,
és ahogy öregszünk,
egyre nehezebb viccelni vele,
mert javíthatatlanul nem oké,
viszont egy élhetetlen
helyen halhatatlannak lenni
elég nagy kiszúrás, nemde,
ugyanakkor
szánalmas,
hogy egy szelet csokitortától
képes vagyok
mindent rózsaszínben látni,
és hányszor megbeszéltük már,
hogy a jól működő országok
tönkreteszik az embereket,
a nép kövér lesz,
neurotikus,
unott,
kötekedő,
a boldogság savanyít,
mi a szeméttelepek
méltóságára alapozzuk
az egészséges önérzetünk,
a mi lelkünk egy leeresztett kosárlabda,
a mi szebbik önképünk is egy ócska,
rámából félig kiszakadt amatőr olajfestmény,
egy csokor pipacsról, sej,
(a csúnyábbikat meg hagyjuk is)
a mi sorsunk
hárompálcás, ólommal teli plüssróka
a céllövöldében,
a mi jövőnk
távoli ég apró repülőkkel,
a mi nyelvünk a holtág alján pihenő
lakodalmas CD,
amit egy reménykedő keszeg méreget,
mert az ezüstös csillogásból azt hiszi,
leendő szerelem,
mi a lomtalanítás vagyunk,
a világ meg egy bútorbolt,
és ezzel az egésszel nincsen semmi baj,
vagyis persze van,
ezzel persze rengeteg baj van,
viszont vegyem már őket annyira komolyan,
hogy
nem egy IKEA-ban dugom a sütőbe a fejem miattuk,
de ezt már százszor megbeszéltük,
ahogy azt is, hogy nem áll nekem jól,
amikor teli szájjal panaszkodom,
szóval fejezzem be a csokitortát végre,
mert mennünk kéne,
mert mindjárt zárnak,
és még nem vettük meg
se a fotelt,
se a jukkapálmát,
se a szebb jövőt,
se az eggyel jobb idegrendszert,
se a húsgombócot,
sem a gyerekeinket,
sem az infarktusainkat,
sem az örök életet,
ámen.
