1367 MI

„Nem kell újjáéleszteni semmit, ápolni kell azt, amit kaptunk” – Interjú dr. Farkis Tímeával

Író, a Dekameron 2020 megálmodója, oktató, konzulens és az itáliai kultúra szakértője – ő Dr. Farkis Tímea, a PTE BTK Olasz Tanszékének vezetője, akivel a kulturális kincsek ápolásának főbb kérdéseiről, valamint az erről alkotott nézeteiről beszélgettünk. 

Ön szerint a kultúra mennyire megfogható fogalom? Hogy definiálná? 

A szó etimológiájából kiindulva minden ide tartozik, ami művel, kiművel: így nagyon egyszerű a válaszom: minden információ, amit befogadunk és megértünk, épülünk belőle, a műveltségünk részévé válik, egy életünk végéig tartó folyamat részeként. 

Pályakezdőként kinek a munkássága gyakorolt Önre olyan nagy hatást a kulturális örökségek ápolását, megőrzését illetően, amely a kultúráról alkotott elképzelését jelenleg is jelentős mértékben meghatározza?

Az előző válaszomból következik, hogy tulajdonképpen minden egyetemi kurzus, amelyen részt vettem – akkor is, ha most már csak halvány emlékképeim vannak egyikről-másikról – beépült a személyes kultúrámba, ami nagyon „olaszos”, sajnos. Azért sajnos, mert elsősorban az itáliai kultúra érdekel, és mindig tanítás és tanulmányírás közben jövök rá, hogy mennyire hiányos a tudásom ezen a területen is. És mennyi minden van még, aminek utána akarok nézni, meg akarom tudni, tovább akarom adni. A polihisztorok ideje lejárt, nem lehet mindenben elmélyülni, megmerítkezni, de nyaranta, amikor kicsit több időm van, akkor igyekszem pótolni az elmaradásaimat: újra előveszem Thomas Mann alapműveit, Spiró Györgyöt, Móricz Zsigmondot. Jó úgy olvasni, hogy nincs tétje, nem kell valahová beidézni. 

Talán Petneki Áron nevét emelném ki, de csak azért, mert ő mondta egy óránkon, a Szentek ikonográfiája című kurzuson, hogy az olvasáshoz kell a legnagyobb alázat, hiszen amikor olvasunk, lehajtjuk a fejünket, azaz fejet hajtunk a szerző és műve előtt.

Két évvel ezelőtt épphogy csak magunk mögött hagytuk a 2019-es évet, a pandémia betörése nem várt fordulatokat hozott az emberek életébe. Megkezdődött a lezárások időszaka, ám az így bevezetett a home office-nak hála igazán kreatív ötletek valósulhattak meg. A régit és újat ötvöző módszerrel megszületett Boccaccio Dekameronjának modernizált antológiája, a Dekameron 2020, melynek ötletgazdája Ön volt. Hogy született meg ez a koncepció, és miként valósult meg? A személyes találkozók hiányában hogy élte meg az alkotási folyamatot Ön és a további kilenc társszerző? 

A gondolat akkor fogant meg a fejemben, amikor március 12-én, csütörtökön rendkívüli rektori szünetet rendelt el az egyetem vezetése, és hirtelen megváltozott körülöttem, körülöttünk a világ. Az oktatás, a művészeti világ, a kultúra szereplői, élvezői egyszerre érezték a bőrükön a hideg verítéket, a szorongást, a bizonytalanságot.

Ez a mű is egy járvány idején íródott, és a Dekameron szereplőihez hasonlóan kitörési pontot jelentett számunkra abban a tekintetben, hogy írhattunk és mesélhettünk egymásnak (mindezt a mű szerkezeti felépítése alapján, ahol mindennap egy-egy személy döntötte el és indokolta meg, mi legyen a téma), és aztán a külvilágnak is, mert hittünk az egymáshoz forduló emberek békés tekintetében, még akkor is, ha az csak egy képernyőn keresztül találkozhat.  

Mi ennek a kalandnak, játéknak a gyógyító hatását már az alkotás közben is éreztük, hiszen hittünk az olvasásban, a kreatív gondolkodásban, az írott szó, a humanizmus és az újjászületés erejében! Így bátran állíthatom, hogy nekünk ebben az időszakban nagyon jólesett magunkkal, az írásainkkal, a többiek olvasgatásával foglalkozni, ez pedig valamennyire kárpótolt minket a személyes találkozók hiányáért. 

A Keszthelyi Vajda János Gimnáziumban nemrég egy rendhagyó irodalomórát tartott a Dekameronról, ezzel is segítve, hogy az ifjúság megismerhesse a művet és annak utóéletét. Ennek kapcsán milyen élményekkel gazdagodott? Mekkora volt az érdeklődés a diákok körében?

A Dekameron 2020 tapasztalataiból merítkezve kéretőztem be egy gimnáziumi irodalomórára 9. osztályosokhoz. Nekik kötelező a Dekameron néhány novelláját elolvasni. Velük is ezt a játékot próbáltam ki, a 45 perc adta keretek között a „naposok” csak egy szót írhattak, és erre írtak a többiek egy gondolatot, egy fogalmat, egy rövid mondatot. Az óra végén én olvastam fel a szófűzéreket. Ezeknek az óráknak a kiértékeléséhez legyen elég egy diák megjegyzése: „Azt hittem, hogy egy dög unalmas előadást fogunk meghallgatni a Dekameronról, de ez egy tök jó játék volt!” Szeptemberben még visszamegyek hozzájuk, és akkor jobban kikérdezem őket.

https://www.vajdajanosgimnazium.hu/webimages/images/beszamolok/20220610_boccaccio_9c.jpg
 Dr. Farkis Tímea (középen) és a Keszthelyi Vajda János Gimnázium diákjai

A nyár folyamán a keszthelyi Goldmark-ház udvarában tartott KeszthelyFest(a) Italiana nevű kulturális est gondolata kiben fogalmazódottt meg először? Mi volt az esemény létrejöttének fő motivációja? 

Két olaszos (Horváth Zoltán, keszthelyi olasztanár, a PTE BTK doktorandusza, az olasz nyelvi OKTV-ben kollégám és jómagam) egy kávé mellett hangosan gondolkodott arról, hogy hogyan tudnák jobban megmutatni magukat a külvilágnak, kihozni az olaszos bölcsészeket az egyetemről, hogy beszéljenek – mert azt nagyon tudnak – az itáliai kultúráról, művészetről, tudományról könnyedebb stílusban. Megszületett az ötlet (hála a jó olasz kávénak is), elmentünk januárban a polgármesteri hivatalba a Keszthelyfest szervezőjével, és egyszerűen bekéretőztünk a Goldmark-udvarba, ami eredetileg nem is volt a fesztivál helyszíne. Tartalommal mi töltöttük meg. Felhívtunk néhány olaszos ismerőst, barátot, kollégát, hogy nincs-e kedvük ehhez a programhoz. Az Olasz Kultúrintézet igazgatóját, dr. Gabriele La Posta urat februárban kértük meg, hogy jöjjön el, és nyissa meg ezt a beszélgetős, laza nyári programot. Elfogadta. Ezt követően hosszas egyeztetések után állt össze a névsor. 

A tematika első körben a Festetics család itáliai vonatkozásait fedte le, illetve szó esett még arról is, hogy milyen további történelmi, kulturális, gazdasági kapcsolatok alakultak ki az elmúlt években a város és régiója, illetve az itáliai kultúra között. Eközben gimis, zeneiskolás gyerekek és tanáraik zenéltek. Volt olasz és magyar dal is. 

Második körben már nemcsak Keszthelyről és Olaszországról esett szó, hanem a két ország kapcsolatáról, kulturális együttműködésének kérdéseiről is, a magyar kulturális és tudományos élet szereplőinek személyes beszámolói alapján..  

Mely történelmi személlyel folytatna legszívesebben diskurzust a kulturális értékek ápolásáról? 

Gróf Klebelsberg Kunóval. Megkérdezném tőle, hogy mit szól a mai oktatáspolitikához, valamint az olasz nyelv és kultúra oktatásának mai helyzetéhez.

Olasztanárként és a PTE BTK Olasz Tanszékének vezetőjeként milyen tervei vannak a kultúra újjáélesztését, hirdetését illetően? Tapasztalatai és meglátása alapján mivel lehetne fenntartani a kulturális értékek iránti fogékonyságot? 

Nem kell újraéleszteni semmit, ápolni kell azt, amit kaptunk. Talán hangsúlyosabban kellene kilépnünk a nem bölcsészek közé, és megmutatni magunkat, az értékeinket és azt, hogy a mi munkánk, hivatásunk nélkül az építész, a matematikus, az informatikus is szegényebb életet élne.