Gyertyalángtól az uborkalóig: A gyász és a megemlékezés anatómiája

A 21. század a rohanásról és a felgyorsult életvitelről szól. Eközben pedig tabuvá vált, hogy az elmúlásról beszéljünk, a belső gyászfeldolgozás folyamatainak felvállalásáról nem is beszélve. Ritkán lassítunk le, ám ettől függetlenül a veszteség folytonos tagadása törékeny illúzió: november beköszöntével a sárguló falevelek és a temetői mécsesek tengere elkerülhetetlenül a felszínre csalogatja mindazt, amit próbáltunk elrejteni a lelkünk mélyén. 

Sigmund Freud 1917-ben vezette be a pszichológia világába a „gyászmunka” fogalmát, melyről a „Gyász és melankólia” c. tanulmányában írt bővebben, rávilágítva arra, hogy a veszteség megélése nem a bénult tétlenségben rejlik, hanem egy kemény, belső folyamatnak a része. Kárpáty Ágnes találó szavaival a következőképp ragadta meg a lényeget: „Lemondani a ragaszkodás tárgyáról, elfogadni a soha viszont nem látást, egy hang és egy érintés megszűntét, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, és a hátrahagyott emlékeket bensőségessé téve átalakítani a jelent”. – Ez a belső munka azonban önmagában nem véd meg a magánytól. Az emberi léleknek, a tudattalanban uralkodó káosznak külső formákra, rítusokra van szüksége, amelyek formát öltenek a fájdalomra. Bár a hiány egyetemes szintű, az egyes kultúrák válaszai lenyűgöző sokszínűségről tanúskodnak.

• Mindenszentek és Halottak Napja (november 1–2.) – Közép-Európa és a hazai hagyományok

A naptárban két összefonódó, mégis eltérő jelenség követi egymást. November 1-jét 835-ben nyilvánította az egyház Mindenszentek hivatalos ünnepévé az üdvözült lelkek tiszteletére, míg november 2-a a Halottak Napja, amely a tisztítótűzben szenvedőkért való közbenjárás ideje.  A Kárpát-medence néphitében a „halottak hetén” hazalátogató ősöknek kenyeret, sót és vizet készítettek ki a megvilágított asztalra, miközben szigorú tilalmak léptek életbe: tilos volt például mosni, nehogy a visszatérő lélek vízben álljon. A szegedi tájon „kolduskalácsot”, a Gyimesben kenyércipót osztottak szét a rászorulóknak ima fejében. Mára a családi asztalt a temetői sírkövek váltották fel. A kő letakarítása, a fehér krizantémok elhelyezése és a láng fellobbanása kézzelfogható cselekvéssé formálja a kiszolgáltatottságot, emlékeztetve a gyászolót: nincs egyedül a hiánnyal.

• Samhain és Halloween (október 31.) – Kelta és angolszász gyökerek

A kelta évkör legfontosabb fordulója, a Samhain a pásztorkodó népek újévét és a sötét, hideg téli félév kezdetét jelezte, amikor a hit szerint a fizikai valóság és a másvilág közti határok elvékonyodtak. Donn túlvilági házából elszabadultak a szellemek és egyéb alvilági lények. A druidák szent hegyeken oltották ki az óév tüzeit, hogy új, védelmező parazsat gyújtsanak, a közösség tagjai pedig különféle állatbőrökbe bújva, groteszk maszkokat öltöttek magukra, hogy démonfajzatot színlelve vegyüljenek el az ártó erők között. Az eltévedt lelkeknek kivájt takarmányrépába tettek parazsat – ebből sarjadt ki a kárhozott Jack O’Lantern, a részeges kovács mondája. A hódítások nyomán e rítusok összefonódtak a római gyümölcsistennő ünnepével (Pomona-nap, innen ered az almahalászat játéka), valamint a keresztény Mindenszentek előestéjével (All-Hallows-Even). Majd évekkel később, az 1845-ös ír éhínség menekültjei vitték át a szokást Amerikába, ahol a répát a látványos narancssárga sütőtök, a léleksüteményeket pedig a „csokit vagy csalunk” szállóige váltotta fel. A modern Halloween a szorongás Popkulturális deszakralizálása: a halált jelmezzé és paródiává silányítva a lélek kineveti és megszelídíti saját egzisztenciális félelmeit.

• Día de los Muertos (november 1–2.) – Prekolumbián és mezoamerikai hagyományok

Mexikóban az elmúlás nem tabu, hanem az élet természetes körforgása. Az aztékoknál a földi lét csupán álom volt, az igazi ébredést a halál jelentette; az alvilág úrnője, Mictecacihuatl tiszteletére rendezett áldozati csontokból készült oltárok az élet újrasarjadó magvát jelképezték. A 16. századi spanyol hódítás ezt a kultuszt nem tudta felszámolni, így az ősi ünnepek beépültek a katolikus naptárba: november 1-je a gyermekek (Día de los Angelitos), november 2-a a felnőtt elhunytak napja lett.   A megemlékezés szíve a többszintes házi oltár (ofrenda), amely a kozmikus rendet képezi le a négy őselemmel: mécsesekkel (tűz), vizes tállal (víz), ételekkel és a csontmotívumos pan de muerto kenyérrel (föld), valamint a leheletfinom, perforált selyempapír-füzérrel (papel picado, szél/levegő). A temetőktől a házakig szórt narancssárga bársonyvirág (cempasúchil) szirmai és illata mutatnak utat a hazatérőknek. A 20. század elején José Guadalupe Posada karikatúrája nyomán megszületett a francia kalapos csontvázhölgy, La Catrina, a halál végső, társadalmi rangokat levetkőztető egyenlőségének szimbóluma is.   Szemléltetve azt, hogy a mexikói hitvallás szerint az ember háromszor hal meg: először biológiailag, másodszor a temetéskor, harmadszor pedig akkor, amikor az utolsó élő ember is elfelejti a nevét. A Día de los Muertos épp e harmadik halál ellen harcol: lakomával és zenével tartja életben a szeretetet. Ezt a filozófiát ragadja meg tűpontosan a Pixar Coco című animációja is: az oltárra állított fénykép és az emlékezésért könyörgő, sokak által ismert dallam nem puszta mesei elem, hanem magának a halottkultusznak a lényege. Amíg a közösség asztalhoz hívja és emlegeti az eltávozottat, az elmúlás elveszíti megsemmisítő hatalmát.  

• Obon és Chuseok – Távol-keleti sintó, buddhista és neokonfuciánus gyökerek

A távol-keleti gondolkodásban az elmúlás nem megsemmisülés, hanem ontológiai átmenet, ahol a kötelékek szertartásosan megújíthatók.   

• Obon (Japán, augusztus 13–16.): Eredete az Ullambana-szútrához és Buddha tanítványához, Mokurenhez kötődik, aki bőséges ételfelajánlással mentette meg édesanyját az éhes kísértetek birodalmából, megkönnyebbülésében örömtáncot lejtve (Bon Odori). A japán családok szimbolikus szellemhordozókat (Shōryō-uma) faragnak: pálcikákat szúrnak egy gyors járású lovat formázó uborkába (hogy az ősök sebesen hazaérjenek) és egy lomha ökröt mintázó padlizsánba (hogy a látogatás végén lassan, megrakott málhával távozzanak). A házaknál fogadótüzek (Mukae-bi) lobbannak, az ünnep zárásaként pedig búcsútüzeket gyújtanak, vagy a vizekre engedett papírlámpásokkal (Tōrō nagashi) intenek békés búcsút a tovatűnő lelkeknek.   
• Chuseok (Dél-Korea, a 8. holdhónap 15. napja): Az ősi aratási hálaadás és a neokonfuciánus családetika ötvözete, melynek gyökerei a Silla-kori szövőversenyig (Gabae) nyúlnak vissza. A konfuciánus eszme szerint a szülői tisztelet (hyo) a halállal nem szűnik meg. A családok elzarándokolnak a domború sírhalmokhoz lenyírni a vad füvet (beolcho), hajnalban pedig az áldozati asztalnál hódolnak felmenőiknek. Jellegzetes édességük a fenyőtűn gőzölt, félhold formájú Songpyeon: a legenda szerint a telihold sorsa a fogyás, a félhold viszont a folyamatos gyarapodás és a jövőbeli növekedés ígérete a veszteségek ellenére.

A tehetetlenség feloldása: Amikor a cselekvés gyógyít

A modern gyászkutatás Dennis Klass nyomán megalkotta a „folytonos kötelékek” (Continuing Bonds) paradigmáját, felismerve, hogy az egészséges gyászfolyamat nem az érzelmi leválásról és a múlt radikális eltörléséről szól, hanem a kapcsolat bensővé tételéről és átalakításáról. Tony Walter szociológus rámutat: míg a nyugati ember csupán emlékezni igyekszik a halottakra, addig a keleti hagyomány gondoskodik róluk. A veszteség legsúlyosabb lélektani tünete a dermedt eszköztelenség. Amikor egy hozzátartozó márványlapot sikál, lampiont gyújt, vagy bambuszlábakat illeszt az uborkába, a lebegő szorongás kézzelfogható fizikai cselekvéssé (agency) alakul át. A keleti cirkuláris időfelfogás ráadásul leveszi a végérvényes búcsú terhét a vállunkról: az elválás nem végleges, jövőre a világok kapui újra kinyílnak.

A morbiditás hálája

Ha lefejtjük a megszokás burkát, ki kell mondanunk: a halotti rítusok kívülről nézve végtelenül morbidak és groteszkek. Fagyoskodva sikáljuk a hideg kőlapokat, miközben elődeink azon szorongtak, nehogy a visszatérő nagypapa a kint felejtett mosóvízbe tocsogjon. Másutt műanyag pókhálókkal, és DIY jelmezekkel tarhálnak cukrot, vagy éppen cukorkoponyákat ropogtatnak a sírok szélén, esetleg zöldségekből fabrikálnak túlvilági gyorsvonatot. Mégis, e bizarr felszín alatt a legmélyebb emberi hála munkál. A rítus azért hálás, mert kézzelfogható kapaszkodót nyújt a semmivel szemben: a belső káosznak formát ad, és megakadályozza, hogy a gyász magányos sorvadássá váljon. Eszközeink évezredek óta változatosak, a cél mégis ugyanaz: megőrizni a láthatatlan kötelékeket, és nem engedni, hogy a felejtés dermesztő csendje maga alá temesse az emlékezetet.

Grafika: Szabó Dorka