Lehulló levelek, felnyíló világok. – Őszi filmajánló

Az ősz valahogy számomra mindig együtt jár azzal, hogy többet nézek filmet. Talán azért, mert ilyenkor már kevésbé érzem azt, hogy bármiről lemaradok, ha egy estét otthon töltök bekuckózva, a saját kis világomban. Ahogy megváltozik körülöttem a világ, a watchlistemről is más filmek kezdenek érdekelni. Ami nyáron még túl komornak, túl lassúnak, vagy egyszerűen csak nem hozzám illőnek tűnt, ősszel hirtelen pont az lesz, amit este elindítanék. Ilyenkor előkerülnek a sötétebb világok, a különös karakterek, a régi klasszikusok, de néha éppen egy könnyedebb történetre van szükség. Ezért nem is próbáltam, kizárólag csak klasszikus értelemben vett őszi filmeket válogatni, inkább olyan alkotásokat gyűjtöttem össze, amelyekhez valamiért szívesebben nyúlnék az évnek ezen időszakában.

Fantastic Mr. Fox

Wes Anderson klasszikus stop-motion filmje már a látványával is tökéletesen hozza az őszi hangulatot. Az erdő, a meleg tónusok, a különös állatfigurák és a jellegzetes vizuális világ miatt szinte olyan érzés, mintha egy illusztrált mesekönyv elevenedne meg előttünk. 

A film egyszerre játékos, humoros és egy kicsit melankolikus, ami a felszín alatt mélyebb jelentéseket hordoz. A karakterek és a látványvilág miatt akkor is könnyű élvezni, ha valaki egyébként nem rajong az animációs filmekért. Nálam ez az egyik olyan alkotás, amelyet nem feltétlenül azért néznék újra az év ezen időszakában, mert őszi film, hanem az egyszerűen őszi érzést ad. 

Én főleg azoknak ajánlanám, akik szeretnek olyan filmeket nézni, amelyeknek már a látványvilága is önálló személyiséggel bír. Ráadásul az ősz színeihez szerintem különösen jól passzol a film barnás, narancsos, föld színű világa.

Beetlejuice – Kísértethistória

Tim Burton 1988-as filmje mára igazi kultikus darabbá vált, és nem véletlenül. A film sajátos módon keveri a groteszket, a fekete humort és a természetfelettit. Számomra talán az egyik legérdekesebb dolog a filmben, hogy ma is ennyire látványos tud lenni úgy, hogy a készítők szinte egyáltalán nem támaszkodhattak számítógépes effektekre. Rengeteg jelenetet stop-motionnel, bábokkal, kényszerperspektívával és kamerán belüli trükkökkel oldottak meg. Burton ráadásul nem akarta elrejteni ezeket a megoldásokat: éppen az tetszett neki, hogy a film kicsit olcsónak, furcsának és mesterségesnek néz ki. Ettől lett az egésznek olyan sajátos kézzel készített világa, ami szerintem manapság érdekesebb tud lenni a nézők számára, mint egy tökéletesre polírozott digitális látványvilág. A film egyszerre harsány, szatirikus és a rendező sajátos humorával közelíti meg a halál és a túlvilág témakörét.  

Ha valaki októberben nem feltétlenül egy vérfagyasztó horrort keres, csak szeretne egy bizarr, fekete humorú filmet, ami teljesen kizökkenti a hétköznapi ritmusából, szerintem ez lesz a jó választás.

Good Will Hunting 

A Good Will Hunting egyik legnagyobb ereje, nem feltétlenül maga a történet, hanem azok a párbeszédek és emberi pillanatok, amelyek mögött végig ott van az önmagunkkal való szembenézés kérdése. Az alkotás igazán erős részei az egyes jelenetek és a karakterek közötti kapcsolatok, miközben a történet alapvetően a változás és a fejlődés lehetőségéről szól. Az önfelfedezés, a barátság és a társadalmi háttér jelentősége szintén hangsúlyos témák benne.

Azoknak ajánlanám, akik szeretik azokat a filmeket, amelyek után nem ér véget rögtön a történet, mert még egy ideig velünk maradnak a gondolatai és a kérdései. A tehetség és az önismeret mellett a film sokat foglalkozik azzal is, mennyire nehéz felismerni a saját lehetőségeinket, és még nehezebb élni is velük. 

Szerintem különösen annak találhat be, aki éppen keresi a helyét, bizonytalan abban merre induljon tovább, vagy egyszerűen csak szeretne egy igazán emberi történetet látni. Nem azért illik az őszi listába, mert ősszel játszódik, hanem mert van benne valami abból az elcsendesedő, gondolkodós hangulatból, amit én is szeretek ebben az évszakban.

A faun labirintusa

Guillermo del Toro egyedülálló alkotása egyszerre egy varázslatos tündérmese és egy hátborzongató rémálom. Egy olyan világba nyerhetünk betekintést, ahol a fantázia nem egyszerű menekülés a valóság elől, hanem annak egy másik oldala: sötétebb, titokzatosabb, mégis sokszor könnyebb eligazodni benne, mint a való világban. A film egyik legkülönlegesebb része éppen az, ahogy a két világ folyamatosan összemosódik, miközben egyik sem veszít a saját nyersességéből. Nemcsak elmesél egy történetet, hanem bevon annak értelmezésébe is. A labirintus és a benne megjelenő fantasztikus elemek nem pusztán díszletei a történetnek, hanem a film gondolkodásának részei. A rendező úgy használja a mese hagyományos eszközeit, hogy közben egyáltalán nem teszi őket ártalmatlanná vagy kiszámíthatóvá.

Ősszel különösen közel állnak hozzám az ilyen sötétebb, elgondolkodtató történetek. Amikor korábban sötétedik, a világ is egy kicsit komorabbnak tűnik, és jólesik olyan filmet választani, amely nem akar mindenáron könnyebb lenni. Ha az őszre egyetlen sötét fantasyt kellene választanom, nálam ez lenne az.  A faun labirintusa gyönyörű, de közben kifejezetten nyugtalanító is, tele olyan képekkel és teremtményekkel, amelyeket valószínűleg később sem lehet könnyen elfelejteni. 

A Man Called Otto

A Man Called Otto egy olyan film, amitől először talán nem várnánk túl sokat: egy mogorva, szabályokhoz ragaszkodó férfi története, aki legszívesebben mindent és mindenkit békén hagyna maga körül, és ugyanezt el is várja a világtól. Mégis pont az egyszerűsége miatt tud működni. Nem akar nagy megfejtéseket adni az életről, inkább apró emberi szituációkon keresztül mutatja meg, mennyit jelenthet az, ha valaki egyszer csak mégis bekopogtat az életünkbe.

Van benne valami nagyon őszinte a magányról, a veszteségről és arról, hogy az ember akkor is képes változni, amikor már azt gondolja, hogy minden eldőlt. Ősszel különösen szeretem az ilyen filmeket: kicsit szomorúak, kicsit megnevettetnek, és a végén mégis hagynak bennünk egyfajta meleg érzést. Ha egy olyan filmet keresel egy borongós délutánra, ami egyszerre tud megérinteni és mosolyt csalni az arcodra, ezt mindenképpen ajánlanám.

A vezércsel

A vezércsel nálam azok közé a sorozatok közé tartozik, amiket nem azért kezdesz el nézni, mert különösebben érdekel a téma, amit feldolgoz, mégis egykettőre beszippant a világa. A sakk itt sokkal több egyszerű játéknál: a versenyzés, a bizonyítási vágy és az, hogy valaki mennyire képes uralni saját magát, legalább annyira fontos, mint maga a játék.

Ami miatt én különösen szeretem, az a hangulata. A 60-as évek ruhái, helyszínei és színei mellett az egész sorozatnak van egy kicsit hűvös, elegáns atmoszférája, ami szerintem tökéletes egy őszi hétvégéhez. Azoknak ajánlanám, akik szeretik, ha egy sorozat nemcsak történetet mesél, hanem van saját világa is, és azoknak is, akik szerint a sakk unalmas, mert jó eséllyel ezután az alkotás után máshogy tekintenek majd rá.

Amélie csodálatos élete 

Az Amélie számomra pont az a film, amit akkor jó elővenni, amikor a hétköznapok egy kicsit szürkébbnek tűnnek. Nem akar hatalmas dolgokat mondani, inkább az apróságokra figyel: egy pillantásra, egy véletlen találkozásra, egy különös szokásra vagy azokra a dolgokra, amit a legtöbben talán észre sem veszünk. Ettől lesz az egész filmnek egy olyan sajátos hangulata, mintha a hétköznapi Párizs egy kicsit mesésebb hely lenne. 

Amit kimondottan szeretek benne az az, hogy nem kell hozzá különösebb magyarázat. Egyszerűen jó nézni. A színei, a zenéje, Amélie furcsa kis világa és az egész játékossága miatt szerintem tökéletes ellenpontja a listám sötétebb darabjainak. Ősszel pedig kifejezetten ajánlom: ha odakint már minden ködös és borongós, ez pont az a film, amitől egy kicsit kevésbé tűnik komornak a világ.

Nosferatu (1922)

Az 1922-es Nosferatu egészen más élmény, mint amit ma egy horrortól megszoktunk, mégis remek alapul szolgált a mai filmekhez ebben a műfajban. Nincs benne modern jump scare technika, mégis van valami kifejezetten nyugtalanító abban, ahogy a fényekkel, árnyékokkal és a némafilm képi világával dolgozik. Orlok alakja például már önmagában elég ahhoz, hogy kellemetlen érzése legyen a nézőnek, nem is kell hozzá hangos zene vagy hirtelen bevágások.

Ami miatt én ajánlom az pont az, hogy több mint száz év után is van saját hangulata, nem egyszerűen egy régi filmnek érződik, amit csak filmes műveltségből érdemes kipipálni. Ősszel pedig különösen jól működik nálam a fekete-fehér képek, a hosszú árnyékok és a ködös, sötét világ pontosan azt a komorabb hangulatot hozzák, amihez ilyenkor szívesebben nyúlok. Ha valaki szeretné megtapasztalni, hogy egy horrorfilm hogyan tud úgy félelmet kelteni, hogy közben szinte semmit nem csinál a mai értelemben vett horror eszközeivel, ezt az alkotást nézze meg mindenképpen.

A lista végéhez érkezve már csak pár gondolatot osztanék meg az olvasókkal: számomra az ősz nem feltétlenül csak arról szól, hogy kizárólag őszi színekben, esős ablakok előtt játszódó filmeket keresek. Sokkal inkább arról, hogy ilyenkor valahogy könnyebb elmerülni egy-egy történetben, legyen az vidám, szomorú, furcsa vagy éppen kifejezetten sötét. Ez a nyolc alkotás is ezért került fel erre a listára: mindegyik más világba visz, mégis mindegyikben találtam valamit, ami miatt most, ősszel szívesebben nézném meg őket újra. Ha pedig ebből a válogatásból akár csak egyetlen film felkerül valaki más watchlistjére is, akkor már megérte összeállítani.