Mi is lehetne kellemesebb egy hűvös, őszi reggelen a forró kávé mellett egy igazán jó könyvnél. Az ember ilyenkor szívesen merül bele egy olyan történetbe, amely elfeledteti vele a mindennapok gondjait és problémait. Ha ti is szeretnétek egy kicsit kikapcsolódni, és fantáziátokat elengedve egy egészen más helyre utazni, akkor Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét nyugodt szívvel ajánljuk nektek.
A regény egy örök klasszikus, és még mindig verhetetlen. Ken Kesey híres könyve 1962-ben jelent meg, és milliók életét bolygatta fel az elgondolkodtató, mégis nagyszerű elbeszélésével. A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, és a „félvér indián” Bromdem, avagy Serteperte Főnök szemszögéből olvashatjuk. Főszereplőnk évek óta tettetett süketnémasággal él ebben a hideg, zord épületben. Az intézetben az ottani ápolók, de legfőképpen a Főnéninek köszönhetően könyörtelen diktatúra és lelki terror folyik. Brutális módon kényszerítik bizonyos dolgokba a betegeket, akik emberi méltóságukat elvesztve, gondolkodás nélkül teljesítenek mindent.
A döntési jogukat elvesztő betegek életét egy igazi csavargó, Randle Patrick McMurphy forgatja fel. McMurphy már a megérkezésekor kételkedik az elmegyógyintézet normális működésében, így egy idő után lázadni kezd, és teljesen felborítja az addig elfogadott rendet. Kétségbe vonja a Főnéni minden egyes szavát, aki eleinte látszólag kordában tartja a helyzetet, majd egy hirtelen fordulat után enged a kötelezettségekből – persze csak annak érdekében, hogy megpuhítsa és beidomítsa az intézet új páciensét. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy ezt sikerül is elérnie.
Végül az élni akarás, az emberi méltóság megtartása és a büszkeség győzedelmeskedik. Bromdem végigkíséri betegtársa, majd későbbi barátja küzdelmeit a rendszer ellen, míg végül a Főnéni lobotómiát (az agya egyik részét kivágják, így vegetáló élőhalottá válik) rendel el nála. Ennek következtében McMurphy elveszti az egyetlen jellemvonását, ami emberré tette. Bromdem egy idő után nem bírja nézni barátja szenvedését és megalázását – hiszen a Főnéni elrettentő példaként használja McMurphy testét, azzal a címszóval, hogy „így jár, aki ellenkezik” –, és ő maga vet véget az életének.
A cselekmény kibontakozása során az olvasó folyamatosan megkérdőjelezi azt, hogy hol kezdődik az ember, és hol az állat – ebben az esetben rabszolga – fogalma, hol a határ, meddig lehet elmenni. A regény azt érzékelteti, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat, akármilyen fájdalmas is, nem céltalan: talán vissza tudunk még térni az elveszett emberséghez.
