Nem terveztem előre, hogy megnézem Krzysztof Kieślowski Három szín trilógiáját. Mégis úgy jött ki a lépés, hogy péntek este elindítottam a Kéket, aztán szombaton megnéztem a Fehéret, vasárnap pedig a Pirossal zártam a hétvégét. Három nap, három teljesen külön film, és mégis: úgy álltak össze valami egésszé, hogy nem lett belőlük egységes történet, amit el lehetne mesélni másnap egy kávé mellett az irodában. Inkább egy hangulat maradt utána. Vagy még inkább… csak csönd.
Kieślowski nem akar sokat. Legalábbis nem úgy, ahogy manapság a rendezők szoktak. Nem magyaráz, nem tol szimbólumokat az arcodba, nem akar „tanítani”. Amit mutat, azt úgy mutatja, mintha nem lenne fontos. Csak közben valahogy mégiscsak az lesz.
A Kék egy nő története, aki elveszít mindent: a férjét, a gyerekét. Egy egész korábbi életet. S nem kezd új életet, nem próbálja újra felépíteni magát – csak ki akar szállni. Nem látványosan, nem drámaian. Nem úgy, hogy az egész világ rá figyeljen. Egyszerűen csak el akarja vágni az összes szálat. De persze nem tudja. A múlt kiszivárog a réseken. Egy dallam, egy régi barát, egy ismeretlen nő, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a film nem a gyászról szól, hanem arról, hogyan lehet élni azután, hogy már nem akarsz. Nem ad választ, pláne nem ígér feloldozást. Csak megmutatja, hogy még akkor is történik valami, amikor azt hiszed, már semmi nem fog.
A Fehér teljesen más. Ironikus, néha kimondottan fura. Egy lengyel fodrász, Karol, Franciaországban próbál boldogulni, de teljesen leépül: elhagyja a felesége, kirúgják, megalázzák. Aztán hazamegy Lengyelországba, és ott kezd újra építkezni. Kicsit kicsinyesen, kicsit bosszúszomjasan, de végtelenül ügyeskedve. Olyan… életszagúan. Ez a film nem „felemelő”, nincs benne semmi hollywoodi ív. Inkább olyan, mint amikor valaki újra feláll, de már soha nem tud ugyana lenni, mint aki előtte volt. Nem biztos, hogy jobb ember lett – sőt. De áll, és halad. Kieślowski itt nagyon pontos: a kelet-európai kisember történetét meséli el anélkül, hogy piedesztálra állítaná. Látszik, hogy ő ezt belülről ismeri, mit jelentett a kilencvenesévekben a volt KGST országoknak a nyugathoz csatlakozás.
A Piros a legcsendesebb és talán a legfurább. Valentine, egy fiatal modell Svájcban, elüt egy kutyát, és így kerül kapcsolatba egy visszavonultan élő bíróval. Kettejük között létrejön valami, ami sok minden, de nem egy klasszikus kapcsolat. Nem szerelem, nem barátság, nem holmi mentor-diák dolog. Csak valami halk, zavarba ejtő közelség, amire nincs igazán szavunk. A film egyre jobban lelassul, elenged mindent, amit „történetként” várnál, és közben mégis történik valami. Nem a szereplők között – hanem inkább körülöttük. Vagy azon is túl.
Sokan szeretik úgy keretezni ezt a trilógiát, hogy a francia zászló színeihez kötik: kék: szabadság, fehér: egyenlőség, piros: testvériség. Lehet ebben valami, de maga Kieślowski azt mondta, hogy ez csak pusztán ürügy volt. Neki nem elvekhez volt mondanivalója, hanem emberekhez. Hogy mi marad belőlünk, amikor elfogynak a kapaszkodók. Vagy hogy van-e még bármi közünk egymáshoz, ha minden szétesett.
A filmek nem kapcsolódnak egymáshoz szorosan. Nincs közös történet, nincs visszatérő karakter. Csak három téma, három hang, három másfajta közelítés. És valahogy, ha így egymás után nézed őket, egy idő után már nem is különálló filmeknek tűnnek, hanem egy darab, nagyon hosszú gondolatnak.
A hétvégém végére nem lettem okosabb, nem lettem filmesztéta, sem semmi ilyesmi. Csak ültem a tévé előtt vasárnap este, amikor vége lett, és nem volt kedvem azonnal csinálni bármit. Csak jó volt, hogy ott volt velem három este három történet. Ennyi.
