Bár szeretném, ha a jövő a Star Trek világát idézné, tartok tőle, hogy a Babylon 5 jövőképe vár ránk.
A Babylon 5 egy olyan sci-fi univerzumot tár elénk, amely egyszerre tűnik optimista utópiának és nyomasztó disztópiának. Az űrállomás, amely az emberek és idegen civilizációk találkozóhelyeként szolgál, színteret biztosít egy olyan jövőképnek, ahol a technológiai fejlődés és az intergalaktikus diplomácia kéz a kézben jár a társadalmi egyenlőtlenségekkel, politikai intrikákkal és az emberi jogok folyamatos harcával. Ez a világkép teszi a Babylon 5-öt egyedien életszagúvá, hiszen egy olyan korszakban készült amikor a tv sorozatok heti szörnyek és heti bűnesetek átivelésmentes formátumában léteztek.
A Babylon 5 világában a hidegháború után kialakult egy öntelt neoliberális dominancia, amely nem hozta el a várt utópiát. Ehelyett egy olyan jövőt kapunk, ahol a társadalmi problémák csak tovább súlyosbodnak: a szegénység mélyül, a vállalatok manipulálják, sőt, felszámolják a szakszervezeteket, a xenofóbia erősödik, és a gyarmatosítás hosszú távú következményei új konfliktusokhoz vezetnek. Mindeközben a felszínre törő parapszihichikai képességekkel rendelkezőket (telepatákat) az állam saját céljaira felhasználva rabszolgává teszi – természetesen – kizárolag a saját biztonságuk érdekében. Ősi veszedelmek ólálkodnak a térkép peremén, olyan civilizációk, amelyek már régóta túlléptek a halandóságon, mégsem hagyják, hogy a galaxis fiataljai felügyelet nélkül játszanak a galaxisnak nevezett homokozóban.
Itt van azonban, amit a Babylon 5 még kínál: egy előre megtervezett, epizodikus történetív, ami vitathatatlanul az első sikeres példája volt ennek az amerikai televízióban. Még akkor is, ha mai szemmel teljesen kiábrándító a modern elvárásokhoz elvárásokhoz képest. Mert őszintén, a modern Trónok Harcán nevelkedő sorozatfogyasztó sokkal nagyobb, grandiozusabb, látványosabb űrcsatákat, mozgalmasabb eseményeket vár el a Babylon 5 lassúfolyású történetvezetése helyett. Például melyik kortárs sorozat teheti meg, hogy az első két évadban fel se tűnik a Nagy Gonosz? Csak mintegy láthatatlan kéz jelenik meg az első részekben, amely Istenként kinyúlik a fejletlenebb fajok irányába.
Sorozat eredeti vetítése alatt is nyert két Hugó díjat, de mai öröksége mégsem a szakmai díjak körül forog, hanem fent említett történetvezetési elsősége, valamint a készítése során felmerült folyamatos forgatási küzdelmekről szól: 1990-es években senki más nem csinált ilyet; Nem rendeltek új évadot, de aztán mégis! Lecseréljük a főszereplő színészt, de aztán visszatér!; Soha nem volt akkora költségvetése amiből megvalósíthatták volna az álmaikat! De… de ennek ellenére milyen lett!
S ebből fakad kicsit az ajánlóm dilemmája is… Valóban megéri a sorozat, túl azon, hogy egy fontos állomása a tévézés történetének? De ezt leszámítva… tényleg érdemes megnézni?
Nyilvánvalóan szerintem igen a válasz. Ez az egyik kedvenc sorozatom, amelyre napról napra vártam az RTL Klub képernyőjén a hazai vetítés idején. Emiatt kissé hajlamos vagyok szentimentális lenni vele kapcsolatban. Barátokkal legalább 5-6 alkalommal néztem meg az elmúlt 15 évben, mióta előszőr láttam. S talán, nem egy embert láttam könnyezni a sorozatfinálé alatt. Jó pár barátom jelezte a kezdeti „nyögve velős” kezdés után, hogy de jó hogy végig nézte.
Azonban nem tudom egyértelműen ajánlani a sorozatot. Sok minden van a sorozatban, ami rossz. És nem csak „kínos” vagy „olcsó” a mai szemnek, hanem legitimen, objektíven szörnyű. Már akkor is az volt. Azt gondolom azonban, hogy ezek a hibák nem vonnak el a Babylon 5 jóságától. Sőt, szerintem még ki is emelik azt.
A kisköltségvetés olyan kreatív megoldásokra sarkalotta a készítőket, amellyel a 90-es évek tévés művészetének egyik csúcspontja: füstös és sötét, koszos, neon- és pasztellszínekkel teli életszagú világ. Ahol a technikai trükköket és a végtelen pénzt a kreativitás pótolta.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendezés tökéletes vagy egyedi lenne – nem az. Valójában néha nevetségesen amatőr és ostoba kameramozgások és beállítások jellemzik… de van egyfajta művészi ártatlanság és szabadság, ami a hiányzó szakértelem és pénzügyi erőforrásból fakad. Úgy is mondhatnánk: bátor kurázsi. Az ötödik évadában, amikor sorozat sosem látott pénzügyi biztonságban volt ahhoz, hogy „jól nézzen ki”, akkor nézett ki a legborzalmasabban. Valami elveszett az átmenetben: az a fajta naiv szépség és ügyes kreatívitás ami addig jellemezte a sorozatot tovatűnt. A fények felkapcsolódtak és elűzték az árnyékokat.
S bizony szó szerint. A sorozat főellenségei, az Árnyak is eltűntek a galaxisból két véres évad után, és minden háborúnak vége. Az ötödik évad annyi narratív szálat sző össze – néhány elegánsat, néhány szinte nézhetetlent – hogy a cselekményszálak egy egész másik ötéves ívet indíthatnának el. A telepaták követelik az elhalasztott szabadságokat, amelyeket ígértek nekik, az eltűnt Ősi Istenek szolgái próbálják betölteni a hatalmi vákuumot, amelyet távozó uraik hagytak maguk után, kedvelt karakterek pusztító minták és vágyak martalékává válnak, amelyeket remélhettünk volna, hogy legyőztek, míg más szereplők történelmi alakokká válva. Egyik sem zárul le igazán.
Ez a pont, ahol kiderül, hogy a békét nehéz fenntartani, és nincs jó megoldás. Amikor az emberiség megöli az isteneit, találnia kell valamit, amivel helyettesíti őket. A sorozat szomorú üzenete, hogy ez nem mindig sikerül. Az elnyomottak igényeit gyakran mellékesen kezelik a háborút vívó nagyhatalmak, és szabadságukat egymás közötti nagyhatalmi játszmáikban valutaként használják. Mindezen okok miatt az elnyomó rezsimek megdöntése váratlan következményekkel járhat, amelyek évekig, évtizedekig tartanak. A hősök oly módon döntötték le a korrupció oszlopait, hogy a szerkezet még áll, így kénytelenek a rendelkezésre álló eszközökkel tökéletlenül újjáépíteni.
Azt mondom, hogy a Babylon 5 – és ez talán enyhe kifejezés – politikailag naiv. Erőteljesen enged a kísértésnek, hogy központi karaktereit a Történelem Nagy Embereiként (és Nőiként!) ábrázolja akik mindig a Nagyobb Jót szolgálják, de mégis általuk kínált megoldások nem sokban különböznek azoktól a problémáktól, amelyeket meg akarnak oldani.
Ez – bizonyos tekintetben – rendben van, mert tudjuk, mi történik egymillió évvel a sorozat vége után: a Föld ismét fasizmusba süllyed. Az emberi civilizáció szinte teljesen elpusztul egy nukleáris háborúban. Végül újjáépítünk. Végül tullendülünk ezen is. És átadjuk helyünket a nálunk fiatalabb fajoknak. Elhagyjuk a homokozót, és engedjük játszani a kicsiket.
De amit a Babylon 5 -ből hiányzik bölcsességben, visszanyeri merészségben és konkrétságban. Kevés ennél nagyszerűbb ábrázolása van minden generáció örök problémájának: a saját utunk megtalálása, és szüleinktől való önállóság elnyerése.
A sorozat szokatlanul nyersen közelít olyan témákhoz, mint az AIDS-járvány, a McCarthyizmus vagy a Jehova Tanúinak orvosi korlátozásai, de egyidejűleg nagyon jól bemutat olyan helyzeteket, amelyekben senkinek sincs teljesen igaza. Ez a fajta bátorság tiszteletreméltó, akármennyire is elavultak gyakran a felvetett kérdésekre nyújtott válaszok. A sorozat alkotói sose féltek vagy szégyenkeztek – még akkor sem, ha mai szemmel kellett volna – bátran kinyilvánították véleményüket a kilencvenesévek politikai mozgalmairól.
S ez a sorozat igazi erőssége: bátorság. A sorozat naivitása és a nagy történelmi alakokra való támaszkodása ellenére így Babylon 5 releváns tud maradni, mint egy bátor kísérlet arra, hogy szembenézzünk saját jövőnk lehetséges sötét oldalaival, miközben felvázolja a remény és az emberi kitartás történetét.
