Salvador Dalí kiállítása után úgy gondoltam, hogy egy teljesen más felfogás felé is szívesen tendálnék, amit ajánlok mindenkinek, aki belevetné magát a művészetek és a kultúra világába esetleg Pécsen vagy a közelében. Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a következő hely, amit meglátogatok, és eszembe jutott, hogy Csontváry Kosztka Tivadar mesés múzeuma a Szent István Tér lábánál fekszik 1973 óta.
Csontváry élete mellett nem szabad elmenni, mert egy olyan magyar képzőművészről beszélünk, aki imádott utazni, Görögország állt talán a legközelebb a szívéhez, viszont sokat járt az Arab-táblán és Marokkót is szemügyre vette párszor élete során.
Stílusa nem tartozott egy korabeli irányzathoz sem, a plein-air festészet (alkotás a természetben) jellemezte, amely megnyitotta az utat az impresszionizmus (a pillanatot akarja megragadni, színfoltokból állnak a képek) kibontakozásához. Az impresszionizmussal párhuzamban a posztimpresszionizmus (amely inkább egy korszakjelző kategória, nem egységes stílus) keretezte munkáit, ami tisztán látszik azokat kémlelve is – ezért kedvelem ezt a fajta festészetet, mert könnyen felismerhető, mindenki számára egyből felfogható, nem mellesleg az idill netovábbja. Az ábrázolásmódja realista vonásokkal teli, ami azt jelenti, hogy a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. Önmagát ,Napút-festőnek nevezte, pont azért, mert mindenbe betekint, de csak részleteket használ fel, amiket a későbbiekben ötvöz más irányzatokkal.
Sokáig nem kedveltem Csontváry műveit, mert túl nyomasztónak találtam a festményei hangulatát. Egy-egy képe nem éppen az élet vidám fejezetére reflektál, viszont húszévesen mondhatni megértem erre a kiállításra. Itt emelném ki a mindenki számára biztosan ismerősen csengő Magányos cédrus című alkotását, amelyet már az élete vége felé készített, és pont az elmúlás érzését kelti, ami nyilván megijesztett tizenöt-tizenhat évesen. Nagyon szerette megjeleníteni a cédrusfát viszonylag sok vásznán, amely a világmindenséget jelző életfa szimbólumát foglalja magába.
Senkit ne ijesszen meg a Magányos cédrus melankóliája, festett vidám képeket is bohókás, élénk színekkel. Ilyen volt az egyik legnagyobb és számomra a legmonumentálisabb olajfestménye, amely Baalbek, a Libanonban található város képét vetítette elém. Fantasztikus a kompozíció, egy kisvárost ábrázol egy kissé sivár, viszont annál sejtelmesebb táj elé vetítve. Láthatunk egy templomromot, amely a görög Akropoliszra hajaz, de csak a stílusában. A romot sok színes lakóház vesz körül, itt is fellelhető a cédrusfa motívuma, sok embert látunk lézengeni, tenni-venni az épületek között.
Néhány tájképén túl a halála után előkerült egy önarckép, ami kidolgozottságban az én szememben nagyban eltér a többi képétől. A teljesen realista önarcképével szemben – erről egy komoly gyógyszerész úr néz vissza, ami amúgy nagyon hasonlít Vincent van Gogh önarcképére – egy kevésbé komoly érzéseket kiváltó, jóval színesebb vásznat festett, melyen épp alkotás közben néz vissza ránk. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy jóval oldottabb hangulatú képével is találkoztam.
Csontváry munkásságáról oldalak hosszat lehetne regélni, viszont az nagyon mélyre hatoló munka lenne. Az interneten sok cikk és teória van Csontváryról, amelyek nekem nagyon tetszettek, ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a festészete iránt.
