Az élet apró örömei; zene, irodalom, egy jó vacsora, egy forró fürdő. Ezekre mindenkinek szüksége van, hiszen olykor jólesik lelassulni a rohanó világban. De arra tényleg különleges alkalmakként kell-e tekintenünk, amikor ilyen tiszta és kikapcsoló pillanatokat élünk meg? Mi van akkor, ha egész életünk során gyermeki csodálattal fordulunk a világ felé, és minden pillanatában meglelünk valami számunkra különlegeset? Wim Wenders új filmje, a Tökéletes napok egy képekben és érzelmekben letisztult szemléletmódot tár a nézők elé.
A Tökéletes napok története Hirajama, egy nyilvános illemhelyet takarító idős férfi életének a mindennapjait mutatja be. Semmi intrika, semmi akció, csupán a valóság. De mégis miért akarnánk látni egy filmet, amely átlagos napokat mutat be egy olyan ember életéből, aki a mindennapjait mások számára láthatatlan módon éli? Hogyan tudunk kapcsolódni egy takarítóhoz? A filmnek az az erőssége, hogy egy, a társadalom perifériáján élő embert mutat be, közben mégis univerzálisan szól mindenki szívéből, mindenkihez.
A mai felgyorsult világban nem könnyű beülni egy filmre, amelyben „nem történik semmi”. A világból rengeteg impulzus ér minket, rengeteg mindent fogadunk be egyszerre. Nem is csoda, hogy a figyelmünk beszűkül azokra az ingerekre, amelyek az adott pillanatban fontosak számunkra, és kevéssé fókuszál a környezetünk azon részeire, amelyek a mindennapi működésünkben nem relevánsak. Rengeteg mindent befogadunk, de mégis annyi mindenről lemaradunk. Amikor úgy érezzük, nem történik semmi körülöttünk, valójában a világ akkor sem áll meg működésében. Olykor, mikor megállunk, és egy pillanatra kilépünk a gondolatainkból, a világ egy teljesen más formáját tapasztalhatjuk meg.
A japán nyelvben van egy érdekes szó, a komorebi. Ez írja le a fák levelei között átszűrődő fényt, a levelek és a napsugarak táncát, és gyönyörűen árnyalja azt a fajta világlátást, amely megtalálható japán kultúrában. Ez a nyugodtság, szemlélődés és fény motívuma végigkíséri a filmben Hirajamát is. Mindig magával hordja kis analóg kameráját, hogy újra meg újra képeket készítsen kedvenc fáiról a parkban, amelyek alatt el szokta tölteni ebédszünetét. A fák levelein játszadozik a fény, a nap különböző árnyalatokat fest rájuk, néha elő-előbukkanva mögülük. Valójában az egész film a szemlélődésről szól. Nem írható le főbb történésekkel, nincs egy klasszikus értelemben vett narratívája bevezetéssel, tetőponttal és megoldással. Csupán egy szeletet mutat be a főhőse életéből, így fest portrét a társadalom egy alig látható, mégis elhanyagolhatatlanul fontos tagjáról.
Hirajama egy roppantul türelmes, együttérző, segítőkész, elfogadó és precíz ember. Valójában senki sem ellenőrzi munkáját, senki sem veregeti vállba, vagy ismeri el, milyen jól dolgozik, eredménye pedig gyakorlatilag abban a pillanatban el is tűnik, ahogy az első használó belép a mosdóba. Ő mégis mindig időben van, becsülettel kitölti munkaidejét, és a tökéletességre törekszik. Láthatjuk a bizonyos szituációkban megjelenő sztereotípiákat és ellenérzést a takarítók irányába, amelyek a társadalmunkba erősen beágyazódtak. Azonban azt is láthatjuk, hogy Hirajama nem megalázkodó, nem érzi kevesebbnek magát másoknál a munkája miatt. Mikor épp takarítja a mosdót, és valaki betoppan, hogy használja, tisztelettudóan félreáll, és megvárja, míg az illető elvégzi dolgát, de nem húzza össze magát parányira, és tűnik el a szégyenérzet legmélyebb bugyraiban. Pont ezért nem is vált ki sajnálatot a közönségből. A film nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy mit csinál, hanem arra, hogyan csinálja. Valahogy a végére az egész egy feel good movie hangulatában úsztatja a nézőket. Más értékeket képvisel, nem csak kultúrából, de a főszereplő személyéből adódóan is. Úszkálunk a szebbnél szebb, nyugodtabbnál nyugodtabb képekben.
Wenders nem vesz fel egy omnipotens rendezői szerepet, nem látunk bele a főszereplő gondolataiba. Maga Hirajama sem beszél sokat, nincs is olyan sok ember az életében, akivel megoszthatná gondolatait, érzéseit. A rendező nem fed fel sokat a férfi családjáról sem, múltjába apróbb bepillantásokat kapunk csupán unokahúgán és testvérén keresztül. Nem tudjuk meg, honnan érkezik, és hová tart. Ezek a kérdések mégsem hagynak űrt maguk után, csak elgondolkodtatják a nézőket. Nem is kellenek hozzá szavak, hogy megismerjük a férfit. A kamera tökéletesen irányítja tekintetünket azokra az apró részletekre, amik lekötik a figyelmét, így az ő tekintetét kívülről követve nyerhetünk bepillantást gondolataiba. A hangsúly az „itt és most”-on van.
Ezenkívül az álmain keresztül kaphatunk még árnyaltabb képet a belső világáról. Nemrég hallottam arról, hogy mennyiféle módja létezik a gondolkodásnak, a fejünkben szóló hangokon és beszélgetéseken túl, ami merőben meglepett. Mindig is azt gondoltam, hogy minden ember fejében olykor szavakba, mondatokba rendeződnek a gondolatok, ám valójában sokan csupán képekben gondolkodnak. Mindent vizualizálnak a fejükben, sokszor igazán részletekbe menően. Ez az érzés fogott el Hirajama álmait látva is. Mint analóg fényképek követték egymást emlékei a közel- és régmúltból, illetve az érzései is megjelentek a képeken.
A film másik motívuma a képeken túl, párbeszédek híján, a zene. Napjainkban a zene állandóan körülvesz minket, bárhová magunkkal vihetjük. Szinte sosem tapasztalunk csendet magunk körül annak természetes formájában. Sokszor akkor is, amikor éppen nem hallgatjuk, a dallamok ott szólnak a fejünkben, akarva-akaratlanul. Ezért nagyon érdekesnek tartom Hirajama zenehallgatási szokásait. Reggel beül az autóba, berak egy kazettát; egyik mosdótól autózik a másikhoz, berak egy kazettát; a nap végeztével beül a kocsiba, berak egy kazettát. Mindig csak akkor szól a zene, amikor vezet. Nem zavarja, ha nincs vége a dalnak, mikor megérkezik úticéljához, leállítja, és indul a dolgára. Mégis látjuk, hogy mennyire fontos számára a zene. Gondosan vigyáz kazettagyűjteményére és választja ki a naphoz leginkább illő kazettát.
Olyan, mintha mindenből csak a megfelelő dózist adagolná magának. A mindennapjai meghatározott rutint követnek, rendet tartanak az életében. Ahogy felkel, ahogy elkészül reggelente, és kilépve az ajtón kiül az arcára a mosoly – „ez is egy tökéletes nap lesz” – , ahogy zene kíséretében munkába indul, ahogy az illemhelyeket takarítja, ahogy a munka után elmegy egy fürdőbe, ahogy megiszik egy pohár jeges vizet a tevékeny nap végén, vagy ahogy elalvás előtt olvas. Ezt a rutint néha megszakítja az életének egy-két szereplője, érdeklődő unokahúga, szócséplő munkatársa, vagy épp az ő barátnője. Ezek az apróbb interakciók pedig titokzatosan sejtetik múltját, de nem fecsegnek. És kirajzolódik belőlük a generációk közötti híd. Az értékek, amelyeket Hirajama képvisel, nem határolódnak el a fiatalabb generációktól. Képes megosztani velük képeken, zenén és irodalmon keresztül saját világát és annak szépségeit anélkül, hogy bármit szavakba öntene.
Az egésznek van mégis egy keserédes vonulata, véleményem szerint a magány motívumának köszönhetően. Koromból adódóan nem vagyok hozzászokva az ilyen szintű mindennapi egyedülléthez, így ezt látni a filmvásznon olykor diszkomfortos érzés volt. Azonban úgy gondolom, egyáltalán nem elhanyagolható annak képessége, hogy jól érezzük magunkat a saját társaságunkban – hogyan is kerülhetnénk közelebb magunkhoz, mint az egyedüllét által? Persze kérdés az, hogy Hirajama magányos-e azért, mert egyedül van, és vajon szükségszerűen unalmas-e a rutin?
De hogyan is törhetnénk pálcát bárki élete felett csak amiatt, mert számára mást jelent boldognak lenni, mint nekünk? Ahányan élünk ezen a világon, annyiféle megtestesülése létezik a boldogságnak; legyen az növények gondozása, fény-árnyék megfigyelése, amőba egy láthatatlan idegennel, vagy egy pohár jeges víz a nap végén. A tökéletességnek nincs egy receptje, ami mindenki számára ugyanazt az élményt nyújthatja. A legfontosabb valójában az, hogy megtaláljuk a saját boldogságunk hozzávalóit, és abból főzzük ki az ízekben lehető leggazdagabb életet.
A Tökéletes napok egy mindezen túl szembeötlő eleme, hogy körbekalauzol minket a tokiói elképesztően modern nyilvános mosdók között. Olyanfajta designt és technológiát láthatunk, amely egyedülállóan különleges. A tokiói Shibuya-negyedben elindítottak egy projektet 2018-ban (The Tokio Toilet), amelynek keretében tizenhét új nyilvános illemhelyet újítottak fel. Tizenhat tervezőt kerestek meg a projektre a világ minden tájáról. Köztük szerepel Fujimoto Sou is, akinek a neve ismerősen csenghet számunkra, magyarok számára, hiszen ő tervezte a Magyar Zene Házát is. A Tokio Toilet projektjének bemutatására pedig felkérték Wim Wenderst, hogy egy rövid dokumentumfilm keretében mutassa meg, hogy min dolgoztak. Ám a rendezőt annyira megihlette a projekt, hogy egy egész estés film mellett döntött. Így született meg Hirajama története.
A film elérhető a pécsi Apolló Moziban.
