Autodidakta módon tanult meg folyékonyan beszélni angolul. Nyelvvizsgát tenni mégsem szeretne. Egy másik hallgatónak kell bepötyögni helyette az adatait a jelentkezéskor. Ezt a maga észszerűtlenségében szórakoztatónak találjuk. Szinte minden napra jut egy hasonló eset. Hiába a hozzáértés, a napok neveit például nem tudja és nem is hajlandó megjegyezni másik nyelven. Az ilyesmit egyszerűen feleslegesnek tartja.
„Autistával élni olyan, mintha meghívót kapnánk egy ismeretlen világba, ahova magunktól nemigen juthatnánk el.”
Ez a gondolat összefoglalja mindazt, amit az autizmus világnapján nem szakzsargonnal szeretnénk megmagyarázni. Fontos megérteni, hogy az autizmussal élők cselekedetei mögött nincs mindig szándékosság. A különféle ingerek más és más reakciókat válthatnak ki, a világ érzékelése pedig más számára szokatlan visszajelzésekkel járhat. Éppen ebben rejlik azonban a sokszínűség.
A világnap létrehozásakor az ENSZ célja az volt, hogy minél szélesebb körben felhívja az emberek figyelmét az autizmus spektrum zavar létezésére. Az Autisták Országos Szövetsége szerint Magyarországon mégis a teoretikus előforduláshoz képest csupán az esetek felében jutnak el a diagnózisig az autista gyermekek, ez pedig a későbbiekben megannyi lehetőségtől fosztja meg őket és családjukat.
Végül a legjobb eredményt éri el a vizsgán a csoportból – bármiféle előzetes felkészülés nélkül. Legtöbbször ugyanabban a kardigánban, ugyanazon a helyen ül, és a telefonján olvas valamit. Egy alkalommal valaki kitalálja, hogy minden bizonnyal pornóregények lapjai pörögnek a telefonján, mert soha nem engedni meg senkinek, hogy akár egy pillantást is vessen a képernyőjére. A vicc mindenkinek elnyeri a tetszését, hiszen fiatalok és éretlenek, meg sem fordul a fejükben, hogy ezzel esetleg átlépnek egy határt.
Igaz ugyanakkor az is, hogy épp a magunk és a más határainak eltérő helyen húzódása vezet ahhoz, hogy elutasítóan viszonyulunk a számunkra ismeretlenhez. Pedig az odafigyelés mindennél fontosabb lenne, ennek a lényege pedig éppen abban rejlik, hogy a viszonyulás egyéni, a segítség pedig személyre szabott. Ez persze soha nem egyszerű. Különösképpen nem az, amikor mindenki a gyermek- és a felnőttkor átmenetében a saját identitásával is vetekszik, és nem ér rá arra, hogy mások nehézségeivel is törődjön a sajátjai mellett.
Pedig a pártfogás nem igényel beavatkozást. Azt lenne fontos megérteni, hogy ha a csoporttársamnak szüksége van az intézmény wifikódjára – nekem pedig hozzájutni a jelszóhoz csupán pár másodperc –, továbbítom neki, ha azt veszem észre, hogy mindenki csak azzal van elfoglalva, milyen szerencsétlen, mert nem találja. A kulcs: a jelzőket jelzésekre váltani.
Korábban tanulmányi versenyeket nyert, kitűnőre érettségizett, ebben az új városban és új közegben mégsem találja a helyét. Mindez ahhoz vezet, hogy az első szemesztert követően végleg otthagyja az oktatási rendszert, mindössze azért, mert nem tud tájékozódni a képzés útvesztőjében. Jóllehet a lexikális tudása jóval meghaladja az évfolyam színvonalát. Hiába rendelkezik a felsőoktatás sokkal kiterjedtebb – alkalmazott – eszközrendszerrel az érzékenyítés tekintetében, mint a közoktatás. A gyakorlatnak – értelemszerűen – azonban az elméletnél személyre szabottabbnak kell lenni.
„Csupán” annyi történik, hogy elengedik a kezét az egyik helyen. És nem fogják meg a másikon.
A felelősség ugyanis a közösségen belül a tiéd és az enyém is. Kérdés – azonfelül, hogy képes-e az egyetemi oktatás megteremteni azokat a módszereket, amelyekkel az egyén befogadóbbá válhat –, hogy miután a tudatosítás megtörténik, ki lesz az a személy, aki begépeli a telefonba a wifikódot? Ki lesz az, aki megtanítja a buszok útvonalát? Ki lesz az, aki közbelép egy szituációban, aki érdeklődést mutat, vagy éppen türelemmel fordul a másikhoz, ha az nem szeretne kommunikálni? Ki lesz, aki megpróbálja több szemszögből is átlátni az adott helyzetet, aki kiszámítható, ugyanakkor rugalmas? Ki lesz, aki megtanulja, hogy mindebben a leglényegesebb, hogy egyedi igényekkel rendelkező személyekként kezelje az embertársait?
Erre ugyanis nem tartalmaznak választ a kurzusok és a tankönyvek.
Pedig „nem tűrhető, hogy egy ember sorsa a szerencsén múljon. Hogy véletlenek sorozata határozza meg, hogy élete végéig magatehetetlenül üldögél egy sarokban leszedálva, vagy kutatómérnökként dolgozik egy egyetemen vagy cégnél.”
Forrás: 1
Az idézetek Mocsonoky Anna Autista a gyermekem című könyvéből származnak.
Grafika: Rudas-Mekkey Csenge
