„Aki felveszi a címeres mezt, az egy országot képvisel, a szurkolókat boldoggá teszi, és megismerteti Magyarországot a világgal. Éppen ezért kutya kötelessége megszakadni a pályán.”
Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja
Vajon mi lehet a magyarázat arra, hogy a több, mint 67 ezer fős magyar stadionban tartott legtöbb meccsre órák alatt elfogynak a jegyek; vagy, hogy rengeteg vidéki szurkoló pénzt, időt, és energiát nem sajnálva egyetlen meccs kedvéért utazik fel a fővárosba? A stadioni tombolás egysége, és a szurkolók a hétköznapok határain túlcsorduló önfeledt lelkesedése még egy foci iránt közömbös személyt is magával ragad. Vajon honnan ered a magyarok nagy részének szenvedélyes futballszeretete? Nem is lehetne aktuálisabb ez a kérdés, hiszen a csapatunk néhány napja biztos helyet szerzett magának a 2024-es Labdarúgó-Európa-bajnokság résztvevői között, és egyúttal november 25-én, a magyar labdarúgás világnapján!
Kezdjük a legelején! Az első magyar focicsapat még munkásokból és nem valódi sportolókból állt, akiknek az 1890-es évek végén megtartott, hóviharba torkolló első meccsét három bokatörés miatt le kellett állítani. A korabeli újság, a Sportvilág így nyilatkozott a legelső magyar futballmeccsről: „A múlt vasárnap megtartott sikerült első próba valószínűleg arra fogja vezetni a MAC (Magyar Athletica Club) vezetőségét, hogy nemsokára pályát rendeztet be s talán egy-két versenyt is rendez ezen játékból.” (Sportvilág, 1896. március 26.) Így kezdődött hát a futballnevű, akkor még kétkedéssel fogadott sport. A foci az évek előrehaladtával azonban egyre népszerűbbé vált, az „egy-két” meccset, pedig hamarosan számtalan újabb követte, többek között a minden évben megtartott budapesti osztrák-magyar mérkőzések, ahol a győztes cím elnyerésével együtt a független ország képének kivívása is a háttérben állt, mint fontos cél. Az, hogy a nemzeti érzésektől túlfűtött szurkolók labdarúgás iránti rajongása már nem pusztán a sport szeretetéről szólt, mind a mai napig megmutatkozik.
A politikai vezetés a második világháború után már teljes mellszélességgel támogatta a focit, a nyugati csapatok elleni győzelmeket pedig az imperializmus felett elért, egyfajta diadalnak tekintették. Ez a lista pedig szépen gyarapodhatott, hiszen győzelmekben ebben az időben nem szűkölködtek a magyar csapatok, főleg, miután a világháborúk után sorra tűntek fel a kiemelkedő magyar futballtehetségek.
Ami az akkori válogatottunkat és játékosait illeti, akár futballszerető, akár nem, talán nincs is olyan magyar, akinek Puskás Ferenc neve ismeretlenül csengene. A magyar labdarúgás valaha volt legnagyobb alakja 1945-ben lépett először pályára a magyar válogatott tagjaként, legendás tehetsége pedig hamar megmutatkozott. A 85-szörös magyar, és négyszeres spanyol válogatott Puskás, közismert becenevén Puskás Öcsi, élete során 1271 mérkőzésen lépett a pályára, és pontosan háromszázzal több – 1571 gólt szerzett. Számtalanszor volt gólkirály, és a FIFA listáján a világ valaha volt legjobbjai között szerepel a neve. Összesen 84 gólt köszönhet neki a magyar válogatott, amivel 2019-ig minden idők legeredményesebb európai válogatott játékosa volt, végül Cristiano Ronaldo előzte meg ebben. Rengeteg hazai és nemzetközi kitüntetést és elismerést kapott még halála után is. Nevét többek között két magyar stadion viseli, ezen kívül pedig még egy 2001-ben felfedezett kisbolygót is elneveztek róla.
Puskás Ferenc ikonikus alakjához azonban hozzátartozik a híres magyar válogatott csapat, az Aranycsapat is. A hivatalos értelemben vett Aranycsapat 1949-ben alakult meg, nevüket pedig egy időben világszerte ismerték. A formáció 1949 és 1956 között játszott együtt, Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal az élen. A csapat 11 tagját oda-vissza fújják a focirajongók, de Puskás mellett azért valószínűleg mindenki hallott már néhány nevet a legendás felállásból. A csapat tagja volt például többek között Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán és Lantos Mihály is. A „mágikus magyarok” becenevet elnyert csapat több, mint négy éven keresztül verhetetlennek bizonyult, és a későbbiekben is mindössze hét alkalommal veszítettek el mérkőzést. Az Aranycsapat legnagyobb teljesítményét az 1952-es Helsinkiben tartott olimpián érte el, amikor is Jugoszlávia ellen 2-0-ra nyert a döntőben, ezzel pedig nevéhez hűen aranyérmes lett a magyar csapat.
Bár az aranycsapatban nem játszott, a magyar futball kapcsán meg kell említenünk Albert Flóriánt, a Nemzet Sportolóját, aki mind a mai napig egyedüli Aranylabdát elnyerő, szintén magyar válogatott labdarúgó. Albert Flórián pályafutása alatt végig, 1952-től 1974-ig a Ferencváros játékosa volt. Ő maga így vallott erről: „Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem. (…) Ez volt a bázis, a futballanyaföld, ahová, mint a fel-feldobott kő, mindig visszahulltam.” (Albert Flórián: Életem a Fradi, Ringier kiadó, 2007)
Na de miért éppen november 25-re esett a magyar labdarúgás világnapja? Az olimpia után egy következő nagy megmérettetés várt a csapatra, amelynek tétjét talán még az aranyéremnél is nagyobbnak érezték. Ez pedig nem más volt, mint az 1953. november 25-re kitűzött Anglia elleni mérkőzés. Mégpedig az ellen az „Anglia” ellen, amellyel szemben a világ legjobb csapatai játszottak akkor, és amely 90 éve verhetetlen volt a hazai pályán. A Wembley Stadionban tartott mérkőzés eredményét az angolok szinte előre elkönyvelhették, viszont a magyar csapat a közönséget, és egész Európát megdöbbentve 6:3-ra nyerte a mérkőzést. David Bailey így ír erről könyvében: „Abban a pillanatban, ahogy a magyarok kiléptek a Wembley gyepére, nyilvánvaló volt, hogy ez különleges csapat. Modern, testhezálló, rövid szerelést viseltek, mintha új idők és új szelek alakították volna, ami így is volt (…) Alig telt el egy perc a mérkőzésből, a magyarok máris vezettek, utána pedig megsemmisítették Angliát a futball szülőhazájában sosem látott passzjátékkal és látványos focival. A szerepek felcserélődtek, a tanítványok oktatták a mestereket.”
Az elképesztő sikerek mellett a legnagyobb kudarc az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokságon érte a csapatot, ahol csupán egyetlen góllal maradtunk le a világbajnoki címről, amelyet végül az NSZK nyert. Sokan a mai napig vitatják Sebes Gusztáv döntését, miszerint Puskásnak játszania kellett, ugyanis nem volt teljesen egészséges. Külön érdekesség, hogy egyesek szerint olaj volt a tűzre az akkori magyar társadalomban ez a fájó vereség, így egyik indikátora is lehetett a két évvel későbbi forradalomnak.
A formáció hét éves szárnyalásának villámcsapásként vetett véget az 1956-os forradalom. Ebben az évben október 14-én játszott együtt utoljára a csapat, amikor a magyar válogatott 2:0-ra megverte Ausztriát Bécsben. A forradalom leverése után a legendás csapat tagjai szétszéledtek, közülük sokan külföldre utaztak, és más-más csapatokhoz igazoltak. Azonban a Aranycsapat név hosszú időre bekerült a köztudatba, a futballszeretők számára pedig örökre büszkeség, példakép, és talán remény marad a magyar labdarúgás aranyidőszakának leghíresebb csapata.
Grafika: Kovács Emese
